Elátkozottak - prológus

 Az esőcseppek olyanok, mint az emberek: kicsik, jelentéktelennek tűnnek, de együtt bármit képesek elérni – gondolta, miközben az autó ablakán folyó apró kis cseppeket nézte. Érezte, ahogy lassan lehúzódik az autó az útról, és megállnak.

 Minden szó nélkül kiszállt, megragadta a csomagjait, és követte az anyját.

 A nő bement a fehér kapun, majd végigkocogott a járdán, és kinyitotta a tömör, fenyőszínű ajtót. Betessékelte a nappaliba, ahol a lány körül sem nézett, és remélte, az anyja észreveszi ezt az apró, elutasító kis gesztust.

 – Gyere már! – sürgette a nő, és ebből tudta, hogy mint szinte minden, ez sem kerülte el a figyelmét. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy ez nem tetszik neki, és még vissza fogja kapni ezt.

 Úgy érezte, jogos lenne, ha az anyja bármiféle sértést a fejéhez vágna. Megérdemelné, már csak azért is, mert nem osztotta a végtelen lelkesedést az új vőlegényével, Claudiussal kapcsolatban. Az pedig, hogy miatta Farkasvölgybe kellett költöznie, további utálatos, apró tettekre sarkallta. Nem a változás ellen volt, csak azt nem szerette, hogy a szeretett apjával így sokkal kevesebb időt tud majd tölteni.

 – Ez lesz a szobád. A fürdő ott van, a konyha meg ott – mutatott az ajtókra. A lány bólintott, és valami köszönet féleséget mormogott.

 Az anyja a nappali felé indult, de pár lépés után visszafordult:

 – Ja, és Emma... – Kezdett bele a mondandójába, de kicsit elakadt.

 – Tessék? – Vágta rá a lány azonnal. Sejtése sem volt arról, mit akar neki mondani.

 – Ne hagyd, hogy bárki is befolyásoljon – tanácsolta, majd a szokásos, sietős lépteivel az egyik szoba felé indult.

 Emma mély lélegzetet vett, és belépett az új szobájába. Úgy döntött, az anyja mondandójának célját majd később átgondolja. Előbb mindennek helyet kéne találnia... – tekintett körbe.

 A helyiség nem volt túl nagy, de neki tökéletes volt. Kedvére volt az egyszerű, fehér fal, a világosbarna bútorok, de ami a leginkább tetszett neki, az az erdő volt, amit az ablakából látott.  Csak egy dolog volt zavaró: a kintről, nem is olyan messze lévő sufniból beszűrődő zene, mely úgy hangzott, mintha a gitárosok, a dobos és az énekes versenyre kelt volna, melyikük a hangosabb. Meg mert volna esküdni, hogy az előbb még más szólt. De ki hallgatja ezt?