Ha a jó az alap...

Gyakran hallom, milyen megkeseredett országban élünk, mennyire pesszimisták az emberek.

Az természetes, hogy a helyzet miatt ilyenek - de mostanában egyre többször tűnik fel, hogy sokan a jót tekintik alapnak, és mivel nincs semmi kiemelkedően jó, tökéletes dolog: tovább mélyül a rosszkedvük, ahonnan szinte nem is szeretnének már kijutni. Mondván, nincs miért - nincs ami feldobja őket.

Azonban ott van még egy "apróság": nem képesek észrevenni a jót. Nem, nem azért, mert nem történik velük semmi, ami jó lehetne - egyszerűen csak megszokták őket. Nem veszik már észre, ha szép az idő. Nem hallják meg, ha valaki örömmel nyilatkozik róluk. Nem értik, miért örül nekik az ember. Nem értékelik, ha valaki szeretik őket. Nem veszik észre, ha valaki szeretettel ér hozzájuk. Nem veszik észre hogy a környezetük, a természet, értük van. Nem látják a csodákat, ami minden nap körülveszi őket. Megszokták már.

Elrohannak az örömök mellett, hajkurásszák a javakat. Olyan dolgok után vágyakoznak, amik nem is szükségesek. Csak azt érzik, van, ami még nincs a birtokukban. Mert birtokolni akarnak.
Azt akarják, valaki elismerje őket - de hogy ezt szinte minden nap megkapják, már nem veszik észre. Nem akarnak megelégedni azzal, amijük, akijük van. Mindig több, több, és még annál is több kell. A jót alapnak veszik, mintha mindig az lenne meg, a többi meg csak ráadás lenne.

Az, hogy a jó dolgok a szerencse, a kitartás, és a szeretet eredménye? Ugyan, minek azt észrevenni? Hiszen ott van, és kész. Megszoktuk már, hogy akik körülöttünk vannak, és igazán szeretnek minket, mindig ott lesznek. Mindig szeretni fognak. Elvárjuk, hogy mindig egyre jobban és jobban szeressenek minket, ha pedig már nem lehet hová fokozni, akkor úgy érezzük, már nem szeret eléggé.

Azt pedig, hogy minden nap minden percében érdekli, mi van velünk, és próbál kedveskedni, észre sem vesszük Vagy ha mégis, akkor sem tudunk neki örülni. Ez egy plusz feladat, valaki szeretetének örülni? Miért lehet az, ha valaki foglalkozik velünk? Ha valaki kíváncsi ránk? Ha valaki örülne annak, ha vele is foglalkoznának?

Miért nem vagyunk képesek észrevenni a minden napi apró örömöket? A reggeli finom, friss levegőt? A gyönyörű növényeket, állatokat, embereket? Miért nem tudunk örülni a kellemes érintéseknek, az együtt töltött boldog pillanatoknak, a kedves szavaknak? Mások sikerének, boldogságának? Vagy egyszerűen csak egy apró virágnak a hidegben? Szinte észre sem vesszük őket...

Azt pedig, hogy mindez egy kiváltság, ahogy az éltünk is az, már fel sem fogjuk - nem, hogy meg is becsüljük.

Tényleg ilyen nehéz lenne meglátni az apróságokat? A szép dolgokat? Az örömteli pillanatokat? Ennyire alap dolog minden, ami jó? Miért nem lehet a rossz alap? Miért nem örülhetünk a jónak? És miért nem vesszük észre a jó dolgokat? Ha pedig már unjuk - miért nem tesszük még jobbá?