Az életünk olyan mint egy kis patak - valakié zabolátlan, valakié pedig komótosan csordogál a végzete felé.
Néha kicsit sebesebb az ár, néha pedig lassul - ez így van rendjén.
Azonban mintha a lassulás megijesztene.
Hiányzik a zaj, a heves érzések, a belső lángolás.
Eltűnt az az énem aki tombolni, élvezni akarta az életet. Helyette a testembe költözött valaki, aki csak nyugodtan akarja élni a hétköznapjait.
Már nem az vagyok aki szeretné felkutatni a világ összes szépségét hogy megcsodálhassa őket - beérem az átlagossal.
Nem szeretném megmutatni az embereknek mennyi csodára vagyok képes - csak néhány ember szeretetét szeretném kiérdemelni.
Az alkotás sem hoz már lázba. Ha nekifogok, és írok, azt már csak azért teszem, mert kötelességemnek érzem, hisz ha már lassan hét éve mesélek, nem hagyhatom el azt a tevékenységet, ami rengeteget segített abban, hogy megtaláljam önmagam. Nem érzem azt, hogy magamhoz szeretném ölelni a világot, hogy megmutatnám az embereknek az összes szépséget, és hogy utolsó leheletemig fogok küzdeni a valós értékek mellett.
Olyan ez mint egy örvény. Először csak azt veszed észre, egyre kevesebb dolog dobogtatja meg a szíved. Végül azon kapod magad, hogy hozzád beszélnek, de már nem is érdekel amit mondanak.
Ez lenne hát az, amitől mindig féltem? Hogy felnövök, és rájövök, mi
az amiért felesleges küzdenem? Hogy felnőttem, és elvesztettem az
álomvilágomat, ami táplálta a lelkemben lévő izzást?
Hová lett az a belső tűz ami eddig hajtott?
Tudom, nem kéne kétségbeesnem emiatt, hiszen mindenkivel előfordul - de az után a heves, végtelen, szertelen érzések közt eltöltött évek után, amiket az elmúlt években átéltem, olyan ez, mint egy hatalmas lépés vissza. Mintha a legújabb Alfa Romeo-t vezetnéd, majd visszaültetnének egy működésképtelen Trabantba, hogy azzal tégy meg kilométereket. Nem lehetetlen, csak ha jóhoz vagy szokva, nem érnéd be szívesen az átlagon alulival.
Melyik a jobb? Tele álmokkal és vágyakkal megélni egy életet, tudván, hogy úgysem tudsz mindent átélni amire a szíved vágyik?
Vagy inkább csak leélni egy átlagos életet, átevickélni egyik napból a másikba, próbálni egyenesben tartani a dolgokat álmok, vágyak, és kitörő boldogság nélkül?
Az örvény kiszámíthatatlan. Tökéletes hasonlatot hoztál. És tudd, hogy egy nap újra elkezd majd dobogni a szíved, és meg akarod majd váltani a világot, teljesen váratlanul, be nem tervezetten. Tudom. :)
VálaszTörlésSokszor voltam, vagyok mélyponton, újra és újra előjön hasonló gondolat. Azt mondom, ameddig ez megfogalmazódik benned, addig még nem veszett ki belőled, csak más irányt vettél. Viszont ezután mindig tudsz majd annak az örvénynek örülni őszintén, amiről azt hiszed, nincs már meg.
VálaszTörlésInkább élek olyan életet, ami vágyakkal, álmokkal és reményekkel van tele, mint egy olyat, ahol örökösen az jönne szembe velem, hogy „mi lett volna, ha”.