2016. december 13., kedd

Örvény

Az életünk olyan mint egy kis patak - valakié zabolátlan, valakié pedig komótosan csordogál a végzete felé.
Néha kicsit sebesebb az ár, néha pedig lassul - ez így van rendjén.
Azonban mintha a lassulás megijesztene.
Hiányzik a zaj, a heves érzések, a belső lángolás.
Eltűnt az az énem aki tombolni, élvezni akarta az életet. Helyette a testembe költözött valaki, aki csak nyugodtan akarja élni a hétköznapjait.
Már nem az vagyok aki szeretné felkutatni a világ összes szépségét hogy megcsodálhassa őket - beérem az átlagossal.
Nem szeretném megmutatni az embereknek mennyi csodára vagyok képes - csak néhány ember szeretetét szeretném kiérdemelni.
Az alkotás sem hoz már lázba. Ha nekifogok, és írok, azt már csak azért teszem, mert kötelességemnek érzem, hisz ha már lassan hét éve mesélek, nem hagyhatom el azt a tevékenységet, ami rengeteget segített abban, hogy megtaláljam önmagam. Nem érzem azt, hogy magamhoz szeretném ölelni a világot, hogy megmutatnám az embereknek az összes szépséget, és hogy utolsó leheletemig fogok küzdeni a valós értékek mellett.

Olyan ez mint egy örvény. Először csak azt veszed észre, egyre kevesebb dolog dobogtatja meg a szíved. Végül azon kapod magad, hogy hozzád beszélnek, de már nem is érdekel amit mondanak.

Ez lenne hát az, amitől mindig féltem? Hogy felnövök, és rájövök, mi az amiért felesleges küzdenem? Hogy felnőttem, és elvesztettem az álomvilágomat, ami táplálta a lelkemben lévő izzást?
Hová lett az a belső tűz ami eddig hajtott?

Tudom, nem kéne kétségbeesnem emiatt, hiszen mindenkivel előfordul - de az után a heves, végtelen, szertelen érzések közt eltöltött évek után, amiket az elmúlt években átéltem,  olyan ez, mint egy hatalmas lépés vissza. Mintha a legújabb Alfa Romeo-t vezetnéd, majd visszaültetnének egy működésképtelen Trabantba, hogy azzal tégy meg kilométereket. Nem lehetetlen, csak ha  jóhoz vagy szokva, nem érnéd be szívesen az átlagon alulival.

Melyik a jobb? Tele álmokkal és vágyakkal megélni egy életet, tudván, hogy úgysem tudsz mindent átélni amire a szíved vágyik?
Vagy inkább csak leélni egy átlagos életet, átevickélni egyik napból a másikba, próbálni egyenesben tartani a dolgokat álmok, vágyak, és kitörő boldogság nélkül?

2016. november 27., vasárnap

Zenei kedvenceim - 2016 ősz

Ahogy az idő hidegebbre fordul, egyre több kedvem támad zenét hallgatni. Éppen ezért ez a lista kicsit hosszabb lesz, mint szokott - és ennél fogva kicsit változatosabb is: a populárisabb rock zenéktől kezdve a kicsit zúzósabb, komorabb zenékig gyakorlatilag mindenfélét hallgattam. Nehéz is lett volna kikötni egy-két stílusnál, mikor naponta több órát hallgattam a jobbnál jobb muzsikákat... :)

2016. november 20., vasárnap

Ha a jó az alap...

Gyakran hallom, milyen megkeseredett országban élünk, mennyire pesszimisták az emberek.
Az természetes, hogy a helyzet miatt ilyenek - de mostanában egyre többször tűnik fel, hogy sokan a jót tekintik alapnak, és mivel nincs semmi kiemelkedően jó, tökéletes dolog: tovább mélyül a rosszkedvük, ahonnan szinte nem is szeretnének már kijutni. Mondván, nincs miért - nincs ami feldobja őket.

Azonban ott van még egy "apróság": nem képesek észrevenni a jót. Nem, nem azért, mert nem történik velük semmi, ami jó lehetne - egyszerűen csak megszokták őket. Nem veszik már észre, ha szép az idő. Nem hallják meg, ha valaki örömmel nyilatkozik róluk. Nem értik, miért örül nekik az ember. Nem értékelik, ha valaki szeretik őket. Nem veszik észre, ha valaki szeretettel ér hozzájuk. Nem veszik észre hogy a környezetük, a természet, értük van. Nem látják a csodákat, ami minden nap körülveszi őket. Megszokták már.

Elrohannak az örömök mellett, hajkurásszák a javakat. Olyan dolgok után vágyakoznak, amik nem is szükségesek. Csak azt érzik, van, ami még nincs a birtokukban. Mert birtokolni akarnak.
Azt akarják, valaki elismerje őket - de hogy ezt szinte minden nap megkapják, már nem veszik észre. Nem akarnak megelégedni azzal, amijük, akijük van. Mindig több, több, és még annál is több kell. A jót alapnak veszik, mintha mindig az lenne meg, a többi meg csak ráadás lenne.

Az, hogy a jó dolgok a szerencse, a kitartás, és a szeretet eredménye? Ugyan, minek azt észrevenni? Hiszen ott van, és kész. Megszoktuk már, hogy akik körülöttünk vannak, és igazán szeretnek minket, mindig ott lesznek. Mindig szeretni fognak. Elvárjuk, hogy mindig egyre jobban és jobban szeressenek minket, ha pedig már nem lehet hová fokozni, akkor úgy érezzük, már nem szeret eléggé.

Azt pedig, hogy minden nap minden percében érdekli, mi van velünk, és próbál kedveskedni, észre sem vesszük Vagy ha mégis, akkor sem tudunk neki örülni. Ez egy plusz feladat, valaki szeretetének örülni? Miért lehet az, ha valaki foglalkozik velünk? Ha valaki kíváncsi ránk? Ha valaki örülne annak, ha vele is foglalkoznának?

Miért nem vagyunk képesek észrevenni a minden napi apró örömöket? A reggeli finom, friss levegőt? A gyönyörű növényeket, állatokat, embereket? Miért nem tudunk örülni a kellemes érintéseknek, az együtt töltött boldog pillanatoknak, a kedves szavaknak? Mások sikerének, boldogságának? Vagy egyszerűen csak egy apró virágnak a hidegben? Szinte észre sem vesszük őket...

Azt pedig, hogy mindez egy kiváltság, ahogy az éltünk is az, már fel sem fogjuk - nem, hogy meg is becsüljük.

Tényleg ilyen nehéz lenne meglátni az apróságokat? A szép dolgokat? Az örömteli pillanatokat? Ennyire alap dolog minden, ami jó? Miért nem lehet a rossz alap? Miért nem örülhetünk a jónak? És miért nem vesszük észre a jó dolgokat? Ha pedig már unjuk - miért nem tesszük még jobbá?

2016. november 12., szombat

Repedt üveggyöngyök világa

Miről szól az életed? Rohanásról és a folytonos elégedetlenségről. Sohasem elég az amid van. Megépült a házad, és nem vagy benne boldog. Új házat vettél, de ez mégsem az amit igazán szerettél volna. Új autód van, de nagyobbra, kényelmesebbre, gyorsabbra vágysz. Megvetted a legdrágább holmikat, de még mindig nem jó az ami van, még többre, még jobbra vágysz. Csak ezekre koncentrálsz. Nem tudsz örülni azoknak, amik körülvesznek, és érted vannak. Nem látod a virágok szépségét, nem hallod az erdő neszeit, nem érzed a levegő illatát, a változásait. Nem örülsz ha valaki szép dolgokat mond neked, ha valaki kimutatja, szeret, és örül annak, hogy vagy neki. Nem látod a boldogságot a mindennapokban, mert csak az lebeg a szemed előtt, mit lehetne még, és a többit bedobod egy dobozba, amit félretolsz - anélkül, hogy jobban megfigyelnéd.

Nem találod magadban az értéket, nem látod az életedben a szépségeket - ezért figyelsz a hamis vágyaidra, melyeket a környezeted ültetett beléd, és melyekre sosem vágytál igazán. Gyűjtöd a tárgyakat, melyeket értékeknek hiszel, pedig csak annyit érnek, mint a repedt üveggyöngyök. Ideig-óráig fontosnak és értékesnek tűnnek, de ha felül tudsz emelkedni a vakságodon látod, ez mégsem az ami igazán fontos, nem igazi érték. Ahogy nem minden az, amit annak láttatnak.

Üveggyöngyökkel telezsúfolt szobában ülsz, ahelyett, hogy kidobálnád őket, és mennél világot látni.

Vágysz arra, hogy megismerd a környezeted? Hogy tudd, melyik növény micsoda és miért van (azon kívül, hogy érted van)? Szeretnéd felkutatni a régi, valós értékeket? Mi van akkor, ha az összes, amit az elmúlt évszázadokban értékként mutattak nekünk, csak aljas hazugság volt? Ha csak az igazi szeretet a valós érték? Be mernéd vállalni, hogy az összes üveggyöngy közül megkeresd a legfényesebbet?

Vagy csak becsuknád a szemed, és gyűjtenéd az összes repedt üveggyöngyöt amit eléd szórnak?

2016. október 24., hétfő

A nap bloggere voltam

21-én az a megtiszteltetés ért, hogy a nap bloggere lehettem a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közössége facebook csoportban. Őszintén szólva már el is felejtettem, hogy ilyesmi is lehet, így még inkább meglepődtem, mikor megláttam, illetve a kérdéseknek még inkább örültem. :)

M.A.:
Olvastam a blogról írt szövegedet, meg végignéztem a főoldalt. Azt látom, hogy sokoldalú egyéniség vagy, és sok téma érdekel, de nagyon kevés dolog hat rád. (Mások véleménye, és a veled történt események pl. alig. Csak csendesen tudomásul veszed.) És úgy veszem észre, hogy elég sok pozitív bejegyzésed van, de talán éppen azért tudsz pozitív lenni, mert nem hagyod, hogy hassanak rád a dolgok. Szerinted tanulható ez a hozzáállás vagy ösztönös? És hogyan lettél ilyen?

Talán ez volt az a kérdés-felvetés, amin a leginkább meglepődtem. Tényleg ilyennek tűnnék? :) Viccet félretéve, örülök, ha valaki ilyennek lát.
Sajnos a velem történt dolgok befolyásolnak inkább. Olyan apróságokon fent tudok akadni, hogy az valami hihetetlen :D Az egyik legjobb példa, hogy ha valakinek rossz napja van, és esetleg valami olyat mond/tesz, akkor egy napos letargia a minimum. Ezeket igyekszem nem nagyon tudomásul venni, és egy ideig ez így megy is szépen, de aztán jön az az időszak, amit csak úgy hívnak: rinya. :)
Megválogatom, kire hallgatok, ki az, akinek megengedem, hogy hathasson rám: honnan jött, min ment át, mennyire volt erős, és merre tart? Érdemes Rá hallgatni? Járható az az út, amire lépek, ha engedem, hogy hasson rám? A jó indulat vezérli? - Ha ezekre a kérdésekre nem tudok őszinte szívvel jót mondani, akkor nem engedem, hogy hassanak rám. Sőt, eddig csak három ember tudott rám hatni, de ők nagyon. Túlságosan. Ez a három ember az, akik miatt eléggé hangulatember vagyok. Mert igen, hiába öreg hiba, engem még az érzéseim vezérelnek. Ezt viszont próbálom minél inkább elnyomni, eltitkolni, és ezt látod itt is.
Próbálom mindig meglátni a dolgok pozitív oldalát, vagy legalábbis igyekszem, hogy a blogon ez látszódjon. Szeretném, ha ez egy olyan hely lenne, ahová szeretnek feljárni az emberek kicsit nézelődni, ihletődni, fellelkesülni. Ehhez elengedhetetlen az, hogy pozitív bejegyzéseket tegyek közzé. Épp a pozitív gondolkodás hiányzik belőlem, mikor akár hetekig semmit sem teszek közzé. Gyakorlatilag ez a pozitív hozzáállás az, amit a környezetem szinte sosem lát meg rajtam.
Ez a gondolkodás egy dolognak köszönhető: a jó dolgokat nem veszem alapnak. Nálam mindig a rossz dolgok azok, amikhez viszonyítok, és igyekszem azt szóvá tenni, ami jó, vagy ahogy jobbá lehetne tenni a dolgokat. (Épp ezért érint rosszul, ha valaki folyton csak kritizál, még akkor is, ha építő kritikákat mond. A jó dolgokat az élet nem adja ajándékként, észre kell venni, szóvá kell tenni, meg kell köszönni az Életnek, örülni kell neki, nem csak elsiklani mellette.)
Nálam ez a hozzáállás ösztönös, de szerintem tanulható is, ha az ember eléggé szeretné pozitívan látni a dolgokat - csak egy a dolog a fontos: ha nem megy, ne erőltesd! Csak apró lépésekben, az a cél nem fog elszaladni! :)
Kicsit lehet elcsépelten hangzik, de az átélt dolgok miatt lettem ilyen. Fiatal vagyok még, csupán tizenkilenc éves, de körülbelül tizenhat évig napi szinten csak a rosszat, lesújtót láttam. Aztán elhatároztam, hogy szerepet játszok, ne tudjanak rám hatni ez a nyomasztó környezet. És voilá, egyből olyan emberek gyűltek körém, akik azóta is mellettem vannak, segítenek, inspirálnak, és akikért minden nap hálát adok a Sorsnak, hogy megismerhettem Őket. :) Ezek után már csak pozitívan tudom látni az életet.

B-D.E.:
Tetszenek a rajzaid :) Mikor kezdtél bele a dotworkba? Illetve pillanatnyi ihlet alapján kezdesz bele egy-egy rajzba, vagy előre eltervezed? Ha már ott jártam, feliratkoztam ;)


Örülök hogy tetszenek! :) (A feliratkozást köszönöm :) ) Körülbelül három éve foglalkozom a rajzolással, és már az elején is voltak kezdetleges kis apró minták, amiket ebben a stílusban készítettem. A vicc az egészben, hogy körülbelül másfél évig készítettem ilyen stílusú rajzokat, mielőtt megtudtam, minek is nevezik magát a stílust. Persze azóta is egyik kedvenc módszerem a pontozás, csak sajnos már kissé türelmetlen vagyok hozzá. :( Mivel hihetetlenül hangulatember vagyok, mindig pillanatnyi ihlet alapján kezdek bele egy-egy rajzba. Körülbelül 50-60 elkészült rajzom van ami szerintem vállalható is, és körülbelül 80, amit csak elkezdtem, aztán elfogyott a pillanat okozta sugallat, és azóta is csak ott állnak, mindörökre befejezetlenül. Persze akad amit előre eltervezek, ezek közül a kedvencem:




B.S.Zs.:
Szia!Tetszik a könyvekről menüd! Miért nem tetszik az Alkonyat-sorozat? Lehet, hogy írod, csak elkerülte a figyelmemet, de melyik a kedvenc könyved?
 

Az Alkonyat - sorozat az, ami - még évekkel ezelőtt, fiatal, álmodozó kislányként - visszatérített az olvasás útjára. Szóval nem lehetek vele nagyon kegyetlen. Na jó, de mégis az leszek: Utólag rájöttem, ez az a könyv, ami minden álmodozó, vágyakkal teli tizenéves kislány álmát szépen fogja, és a kislány szeme láttára facsarja ki belőle a vért, majd elhúzza az orruk előtt a mézed madzagot, hogy aztán a való életben egy hatalmasat koppanjanak. Gyakorlatilag elhiteti az olvasóival, ilyen szerelem létezik, de a valóságban ilyet még nem láttam. Illetve Bella volt az, akit az első mondattól az utolsóig ki nem állhattam. Kicsit olyan érzés volt, mintha végig azon lenne, hogy tönkretegye azokat, akiket állítólag szeretett. Edward műanyag volt a csillámló bőrével (hé, én a vámpírokat szeretem, az elegáns, szexi, veszélyes, szenvedélyes darabokat, nem a csillámpónikat! :) ), meg az érzéseivel, amik egyszerűen... Nos, nem valósak, vagy a srác kicsit lökött, fene se tudja. :) Az egész könyvet két dologért szerettem: Rosalie-ért, és Jasperért. Kettő olyan történet volt elbújtatva ebbe a betűtengerbe, amik megértek volna egy-egy külön regényt. Persze az Alkonyat alaptörténete is jó volt, csak a szereplőkkel és azok néhány cselekedetével egyszerűen pont az ellenkező hatást érték el bennem. De ki tudja, lehet bennem van a hiba. :) (Ha kedvenc könyvsorozatod, akkor bocsi, nem nagyon tudok erről szépen írni. :) )
 Kedvenc könyvem? Jó kérdés... Több könyvet említeni ér? :)
Talán a legnagyobb kedvencem Andrew Lucas McIlroy könyve, az Árnyból az angyal. Ez volt az a könyv, ami olyan szinten elgondolkodtatott, hogy hetekig csak ezen járt az agyam, és ez volt az a könyv, aminek egyszerűen faltam a sorait, és többszöri elolvasás után is bármikor szíves-örömest a kezembe veszem.
A másik a Hollófiúk-sorozat Maggie Stiefvater tollából. Ezt is hatalmas élvezettel olvastam, és még mindig lázban tart, alig várom, hogy a befejező kötetet is elolvashassam.
Illetve még ott van a Shiver, szintén Maggie Stiefvatertől... Ez volt az, amiben a legszebben írták meg a szerelmet és a vágyakozást. Az egész sorozatot körüllengte egy szerelmes-vágyakozós hangulat, cseppet sem volt direkt módon leírva, egyszerűen csak hagyták, hogy apró félmondatokból az ember találja ki, mi is játszódik le a szereplőkben. Egyszerűen zseniális. :)

H.M.Á.:
A blogcím kicsit ellentétes, mesélsz arról, miért pont ezt választottad? Miért angol a cím?

Vehetjük úgy is, hogy két címe van a blognak: ami a fejlécre van írva, a Hollólélek, egy olyan szóösszetétel, amit máshol még nem láttam, és pár hónapja úgy éreztem, teljes mértékben rám illik. A Dreaming the crow black dream... a Burn című, The Cure dal egyik sora. A blogot akkor készítettem, amikor teljes mértékben A Holló című film hatása alatt voltam - sőt, az első kinézetek is erre a filmre utaltak -, ezt a dalt pedig naponta minimum százszor hallgattam meg, és ez volt az a mondat, aminél mindig egy nagyot dobbant a szívem, így ezt választottam.
 Illetve az url-címben szereplő pastel-raven pedig az egyik álnevem volt - ezt már szívesen megváltoztatnám, de akkor egy csomó dolgot újra kéne linkelni, ahhoz pedig, töredelmesen bevallom, lusta vagyok mint a föld. :) Ha most újra címet kéne adnom a blogomnak, akkor az az Egy Vadrózsa lenne - de az már foglalt... :)

H.G.P. / Trish:
Mi alapján választod ki azokat a blogokat, amire feliratkozol, mik azok a "követelmények", aminek meg kell felelniük? Melyik típusokat preferálod leginkább? Aztán melyik a top 5 legrosszabb könyv, amit olvastál és miért? :) Ha egy tematikus fotósorozatot készítenének veled a főszerepben, milyen témát választanál? (Ha gondolod, mutass pár hasonló hangulatú képet) Végül de nem utolsó sorban, melyek azok a témák, amelyekről biztosan nem írnál soha?

 Nincs sok követelmény, ha egy blogon úgy látom, hogy igényes, és olyan tartalmú ami a későbbiekben is érdekelhet, akkor feliratkozom rá. Ha végül mégsem tetszik, akkor leiratkozom, bár ez eddig még nem nagyon fordult elő. :) Bár azt meg kell hagyni, nagy ívben kerülöm az olyan blogokat, amiben például pontokba szedik a dolgokat, vagy amik csak olyasmiket tartalmaznak, amiket mások már megosztottak - a reblogolás nem művészet, és én az igazi, szívből jövő művészetet, vagy a jó, informatív szövegeket keresem egy blogban. Ennél fogva leginkább a művészetekkel foglalkozó blogokat szeretem - azok közül is inkább a történetekkel foglalkozókat, amik sajnos kissé kikopóban vannak a blogvilágból, kár értük! -, illetve a stílusblogokat (ami nem csak a kinézeti elemekkel foglalkozik). Nézz fel a blogodra, körülbelül ilyesmi az, amit nagyon komálok. :)
Első négynek az Alkonyat sorozat köteteit beírhatom? :) Viccet félretéve, talán Stephenie Meyer Újhold című könyve nálam az első helyezett ebben. Aztán utána következne Laura Arkanian Holdezüst vérarany könyve. Ezek után meg még ott van Nicole Williams könyve, a Zuhanás. Más most így hirtelen nem jut eszembe, a rossz könyveket gyorsan becsukom és szentelt vízzel megkergetem. :)
Boszorkány, mi más? Ez kérdés volt? :) Régi álmom, hogy egy gyönyörű erdőben, boszinak öltözve készüljön rólam pár kép, bár még kilátásban sincs, hogy ez összejöjjön, de ami késik az sosem jő el nem múlik. :)
körülbelül ilyesmi színű és hangulatú képeknek örülnék. :)
Utolsó kérdéseddel megfogtál. Olyasmikről nem írnék, amiről tudom, hogy már nem tudnék egyedit mondani. Vagy amiről nincs véleményem. Ez a két dolog eléggé lekicsinyíti azon dolgok listáját, amiről nem írnék, de lehet hogy így is akadna néhány, ami most elrejtőzött gondolataim kénköves bugyraiban. :)

Érdekes volt, hogy ahány kérdező, annyi féle téma, mindenkit más érdekelt, ennek nagyon örülök. :)
Nagyon szépen köszönöm a kérdéseket, öröm volt válaszolni rájuk! :)

2016. szeptember 25., vasárnap

Hétfő-várók titkos klubja

Kezdetét veszi egy új hét.
A falvak, városok lakói talán ma ébredeznek a leglassabban.
Nincs kedvük: ismét itt a hétfő, és ki-ki dolgozni, vagy iskolába kell, hogy menjen.

Ilyenkor gyakorta ellepik a közösségi oldalak hírfolyamait a jópofának szánt megosztások, melyek inkább elszomorítóak. Mind azt sugallja, itt a hét kezdete, felpörögnek az események, új lehetőségek nyílnak, de ehelyett gondold azt, már megint a hülye munkába/iskolába kell mennem, elegem van belőle...

azt hiszem talán ez volt az, amin a legjobban kiakadtam...

Volt már, hogy hétfő reggel a boltban egy közmunkás megjegyezte, ilyen munkakedvvel el sem kéne indulni otthonról. Hallottam már iskolástól, hogy a hétfőt el is lehetne törölni (bár szerintem akkor a keddet utálnák páran...). És hallottam már, hogy tanár a hét elején hatalmasat sóhajt, mintha a világ összes terhe az ő vállát nyomná. A hét többi napján mintha ez a túlzott kedvtelenség nem lenne ennyire erősen az emberek lelkében.
Ennyire nyomasztó lenne egy új lehetőségekkel teli kezdet? Miért kell valamit utálni, mert azzal kezdődik egy olyan dolog, ami lehet akár örömteli is? (Bár ez csak akkor, ha az ember úgy érzi, minden egy lehetőség, nem pedig egy nyűg.)

Mi lenne, ha megpróbálnánk néhányszor, mennyivel másabb, ha az ember várja a hét kezdetét, és megpróbálja azt minél örömtelibbé tenni? Ha hasonlóan várná, mint a pénteket, amikor úgymond "vége a hétnek", vagyis nem mindenkinek kell már munkába mennie? Várhatnánk így a hétfőt is? Vagy maradunk ennél a rossz beidegződésnél?

Ha kicsit rosszul esett ez, akkor gondolkodj el, lehet, Te is a hétfő-várók titkos klubjába tartozol. :)

Csak egy apróság: minden, amit gondolsz, mondasz, vagy leírsz, teremtő értékkel bír. 

Vagyis, ha "bebeszéled magadnak", hogy a hétfő mégsem olyan rossz, sőt, inkább nagyon is jó, akkor meg fogsz győződni róla, hogy valóban az.

Örömteli, várt hétfőt kívánok! :)
B.

2016. augusztus 29., hétfő

"Munkálkodj teljes szívvel, mert ... egy reggel, ha nap mint nap így cselekszel, talán hirtelen azon kapod magad, hogy kivirágoztál." 
- Elizabeth M. Gilbert

2016. augusztus 7., vasárnap

A képszerkesztés örömei

Egyszerűen megkergülök, ha képszerkesztőhöz jutok. Főleg olyanhoz, amit már régóta ismerek, csak eddig lusta voltam visszatelepíteni a gépre. :)
Íme egy kis összeállítás, az elmúlt napokban szerkesztgetett képeimből.

A nagyszékelyi falunapon készült ez a kép. Az eredetin mindenki jól látszott, illetve a lencse csillogása nem volt ilyen rózsaszínes (sőt, az egész kép aránylag "sápadt" volt.)
Egyik helyi tó.
Itt is csak élesítettem, illetve észrevettem a kis szitakötőt, amit fényképezéskor meg sem láttam. :)
A másik tó - szintén gyakori témám. (Az elkövetkezendő néhány kép szintén ennél a tónál készült.)
a csapat :)
(csak kis sárga toldás.)
Szintén némi plusz sárgát kapott, bár ez csak a hasznára vált. Így vissza sikerült hoznom azt a jó kis hangulatot, ami a pillanatot jellemezte. :)
Tavirózsák... :)
A szemből jövő napsütést kihasználva készült ez a kép, majd átméreteztem, és élesítettem a színeket.
Álruhás kaméleon. :)
(ez a kép csak átméretezést szenvedett el, illetve a háttérben szereplő, nem ideillő dolgokat vágtam le.)
Mert a várakozás is lehet izgalmas, ha ilyeneket látni. :)
Ezt a képet megvágtam, átméreteztem, kicsit élesítettem, és egy szűrőt beállítva jött ki ez az erős kék, és a kevésbé telített színű háttér.
Csak némi átméretezés, élesség állítás, és egy jól elkapott fotó. :)
Csak elrepült felettem. :)
Ez az az eset amikor a képszerkesztővel sem nagyon tudtam mit javítani a helyzeten, a kis szitakötő túl homályos maradt :(




és végül a kedvencem...
A helyi templom belsejét láthatjátok.
Hát nem gyönyörű?
(csak egy kis élesség állítás, kép egyenesítés történt, és kapott némi plusz barnás színt.)

Ezek után már teljesen értem, miért szeretik az emberek a szerkesztett képeket. Látván az eredetit, és ami végül lett belőlük - minimális szerkesztést már nem tartok olyan szörnyű dolognak, sőt, szinte egy csoda, amit ezek után látni lehet. :)

2016. június 27., hétfő

Zenék: 2016 tavasz

A sok sulis és egyéb teendők mellett gyakorlatilag ki is ment a fejemből, hogy már vége is van a tavasznak... Így ez a kis lista is eléggé megcsúszott... :)

Talán ezt hallgattam a legtöbbet - a Venom mellett. Olyan kellemes ez a tiszta lelkűség, és az egész hangulata olyan, amit mindig szívesen hallgat az ember.

A "nem akarom többé megkóstolni a mérged" sor, és a dallama miatt abszolút kedvenc. Érdekes a jelentése, és valamennyire aktuális is.

A Csend hangja... Mert kellenek a klasszikusok is. :)

A Csend után pedig az Őrület következik. :)

Meg a vidámkodás, pörgés.

Nem valami goth zene, de mindenképp különleges. Az a tipikus nyárias, érzékeny lelkülethez való jó kis muzsika ez. :)

Éreztétek már, hogy sok ez az emberek közti versengés, és hogy nem akartok ebbe tartozni?

Mindent megkaphatunk, kivéve a szerelmet. Az szinte egy kiváltság.

Egy kis különleges zene. Egészen kellemes lenne, ha a közepe felé nem lenne az a "fuck you"-bekiabálásos megtörés. Így csak egy kiemelkedő muzsika, amiben sokkal több van annál, amit most kihoztak. Talán egy következő életben... :)

A napokban voltam egy esküvőn. Meglepő volt, mikor a szokásos bevonulós zene helyet ez szólalt meg. Feldobta az egészet. És persze a Guns N' Roses (részleges) újjáalakulásának is nagyon örülök. Most már szinte minden adott ahhoz, hogy megvalósítsam az egyik legnagyobb álmomat, vagyis, hogy elmehessek egy koncertjükre. :)

Kicsit hosszú lett...De hiába, jó zenéből rengeteg van a világban! :)

Ti miket hallgattok mostanában? Van olyan, amit eddig nem ismertetek?

2016. június 6., hétfő

Álombéli

  Tikkasztó hőség telepedett a városra. Az aszfalt felett vibrált a levegő, az emberek igyekeztek árnyékban maradni. Csak egy fiatal pár bandulkolt a folyó partján.
A férfi a vizet nézte. A tovasodródó szemetekben eltűnt álmokat sejtett, a hajók megtört képmásában pedig valami romlottat, valami hazugságot.
  - Nézd, milyen szép madár! - Szólalt meg a nő hirtelen. A férfi összerezzent. Tekintetét az égre emelte, de ott egy szép madár helyett egy tűzcsóvákból álló, perjét maga után hagyó szörnyet látott. Szép szörny volt, nem tagadás - azonban mégis megrettent tőle.
Ez tetszik a nőnek? Talán ő is ilyen borzasztóan szép? Mi van akkor, ha ez a szörnyeteg meghallja őket, és rájuk támad?
  - Menjünk innen - sürgette hát a nőt, aki kezét a homloka elé emelve csodálta a szörnyet. Mikor látta, hogy az tapodtat sem mozdult a kérésére, megragadta a kezét. Annál fogva akarta odébb húzni. Ekkor azonban a furcsa teremtmény feléjük kapta a fejét, és hihetetlen sebességgel repülni kezdett. Feléjük. Hozzájuk.
Meg akarja őket támadni!
  A férfi rémülten kapott a nő után, viszont az egyre csak távolodott. Hiába tűnt úgy, mintha közel lett volna - hosszú karjai ellenére sem tudta elérni őt.
Kétségbeesés lett úrrá rajta. Felé lépett, ekkor a tűzmadár közéjük röppent, mintha csak szét akarná őket választani. Kieresztette rettenetes karmait. A nő felsikoltott, mikor az éles karmok a húsába vájtak.
  A férfi ezt már nem nézhette tétlenül. A madár felé ugrott. Beleragadt a lábaiba, hátha így vissza tudja fogni. Azonban a teremtmény ereje meghaladta az övét. Az új teher nem lassította le. Töretlenül emelkedett az ég felé. Mintha az ember súlya nem is húzná lefelé.
  Az ember azonban itt már nem hitte azt, hogy élve megússza. Vagy ez a szörny ragadja el, vagy a valóságosabbat, a veszélyesebbet választja.
Utóbbi mellett döntött. Elengedte a madár lábát, és szédületes sebességgel zuhanni kezdett.
Mire megrémülhetett volna, már ismét a tűzforró aszfalton volt.
Kép forrása
A szerelmére nézett. A nő karján a karmolásokból vér folyt. Hófehér bőre és rozsdavörös haja még világosabbnak tűnt a bíborvörös életerő mellett.
Talpra állt - a zuhanástól még egy kicsit kótyagos volt -, és felé lépett. Vissza akarta igazítani a hófehér csipkeruhát, melyet az az átkozott szétszaggatott. Be akarta kötözni a sebeit. Meg akarta nyugtatni. Biztonságban akarta tudni.
  Azonban, ahogy a bőrük összeért, mintha csak egy délibábot érintett volna. A selymes bőr elsiklott ujjai között, akár a víz. Ahogy magához húzta volna a nőt - aki furcsa módon semmit sem reagált -, egyre inkább egy téveszmének tűnt minden. Nem, ez nem lehet, ilyen nem létezhet...
  Végül arra eszmélt, egyedül van. A kedvese eltűnt, és a hely egyre forróbb, már-már túlságosan égető...
Zihálni kezdett. Hirtelen felült. A nappali világosság után beletelt néhány másodpercbe, mire a szeme hozzászokott a szoba sötétjéhez. A hűvös levegő felszabadította a képzelt világ nyomása alól. Verejték csurgott végig testén. Beletelt kis időbe, mire a szíve sem zakatolt olyan eszeveszetten.
  Balra nézett. A kedvese ott volt mellette. Csak ekkor érezte azt a szabadságot, amire régóta vágyott. Azt hitte, ez az álom elvette tőle Őt. Ez a lehetőség szinte lehetetlen volt így, ébren. Nem, egy álom nem árthat neki... - gondolta megkönnyebbülten. Magához ölelte a fiatal nőt. A teste most is hűvös volt. És, meglepő módon, ugyanaz a csipkeruha volt rajta, mint abban a furcsa álomban. Ahogy figyelt, már érezte, nem csak a ruha maradt ugyanaz. A bőrére ragacsos, fémes szagú folyadék tapadt. Vér. A nő vére. A karmolásokból...

2016. június 5., vasárnap

Életfa csipkekarkötő - csináld magad

Ezúttal egy olyan kis alkotást hoztam, ami kézzelfoghatóbb, hétköznapokba illőbb mint egy rajz, vagy egy rövid kis iromány.
Az életfa az egyik kedvenc mintám, és szerencsére nem olyan elterjedt, hogy mindenhol szembejöjjön. Továbbá jól variálható.
Most egy goth hangulatú megoldást mutatok Nektek. :)

Hozzávalók:
- egy kis zacskó gyöngy
- kb. 20 cm csipke, méretre vágva
- életfa medál
- végek, karikák és delfinkapocs, + hosszabbító lánc
- tű, cérna, olló, vagy ragasztó

Első lépésként vágjuk méretre a csipkét, és tegyük rá a végeket, karikákat, láncot. Fontos, hogy a végeket minél erősebben összenyomjuk, ne úgy mint én, hogy tíz perc után ismét rá kell tenni, hogy egyben maradjon.

Második lépésként rögzítsük középre a medált. Ekkor sokat segíthet a csipke mintázata, főleg, ha olyat sikerül kifogni, aminek körülbelül akkora egy része, mint a medál. A rögzítéshez én cérnát használtam, ebben jobban bízom, mint a ragasztóban és ez nem is szúrja az érzékeny bőrömet, mint a ragasztó pöttyei.

Harmadik lépésként a gyöngyök. Mivel kicsit a hely, célszerű minél kisebb díszítőkkel dolgozni. Ha valakinek olyan nagy és ügyetlen ujjai vannak mint nekem, akkor az nyugodtan használjon nagyobb gyöngyöket, ahogy én is tettem, így is szép lesz a végeredmény. Ezeket is cérnával rögzítettem. Bár itt célszerűbb minden egyes gyöngy után megcsomózni a cérnát, így kisebb az esélye, hogy az utolsó előtti gyöngy felvarrásakor az összes felvarrt gyöngy meggondolja magát, és a földön köt ki. :) Persze itt is megállja a helyét a ragasztó, sőt, az talán eggyel kevésbé macerás.

És végül, a kész karkötő. :)


Nektek hogy tetszik? :)

2016. május 21., szombat

Néhány bejegyzéstípus, amivel az őrületbe lehet kergetni

Ahogy az elmúlt hetekben, hónapokban a blogokat nézegettem, feltűnt néhány dolog. Persze ezek korábban is léteztek, sőt, eléggé elterjedtek is voltak, de az elmúlt, aránylag rövid időben, egyre inkább elharapózott ezek száma. Mondhatni, egyfajta divat lett. Bár némelyiknek nem is tudom, mi értelme van. Ezeket gyűjtöttem össze.

2016. május 10., kedd

Mérgezés

Jus Accardo
Toxic - Mérgezés
Denazen 2.



Fülszöveg:
Mikor a Sumrun éjszakáján egy Hatos megmenti Kale életét, figyelmezteti, hogy ennek következményei lesznek. Egy csere. Valamit adniuk kell a fiú visszanyert életéért cserébe. De Dez nem is sejtette, hogy épp azt az egy dolgot veszíti majd el, amiért bármit megadna… És nem elég, hogy Dez elveszíti Kale érintése elleni immunitását, az a Hatos, aki segít megtanítani Kale-nek, hogyan tudja irányítani a képességét, az első pillanattól kezdve odavan a srácért. Jöhet még ennél is rosszabb? Igen, Jade meg tudja érinteni Kale-t. De most a csábító Dez legkisebb problémája.

   Kissé csalódott vagyok. Egy teljesen jó indítású sorozat második kötetét olvasva, elvártam, hogy pont olyan jó legyen, mint amilyen az első rész volt, ez a könyv viszont azoknak kedvezett inkább, akik a vívódásokról szeretnek olvasni.

2016. május 6., péntek

Miért baj az, ha másabb?

Az előítéletet nem lehet kiirtani az emberből. Ez egy velünk született rossz tulajdonság, mely csak arra jó, hogy a kissé különcebb embereket ne fogadjuk be magunk közé.

Ma, ahogy ruhát akartam venni, egy pólónál eléggé elgondolkodtam. Vegyem meg a fehéret, amin van egy kis minta, de nem nagyon tetszik, vagy a feketét, ami az egyik álmom,  jól áll, és szívesebben hordanám? A fehérben nem szólnak az emberek, a feketénél viszont mindig megjegyzik, hogy: hordj színeket, vagy hogy már megint gyászhuszárnak öltöztél... És ezek még csak a jobbik esetek, az, hogy nem ülnek melléd a buszon, vagy sokan átmennek az út túloldalára azért mert teljesen feketében vagy, és talán ijesztőnek tűnsz? És az, hogy ezért piszkálnak, vegyél fel mást, vagy ezért elesel néhány jó lehetőségtől, vagy ismeretségtől, mert nem mertek megkérni valamire, csak a ruha miatt?

És ez még csak a borítás, ami szinte semmit sem jelent, mert a legvégén úgysem a kinézeted a fontos (ha igen, akkor nem jól élted az életed, de ez már más kérdés). Csak az a baj ezzel az egésszel, hogy miért a másik kinézetét nézzük? Számít, persze, de nem elég az, ha csak csinos, ápolt, és kellemes a megjelenése?

De a lélek, melyre annyira nem szeretnek már figyelni, hogy ez a média próbálja elnyomni. Ez a lélek, az, ami nem fog nyugodni. Mert el lehet nyomni, munkával, túlhajszolással, de egy idő után a lélek sem fogja hagyni magát - elvégre nem azért nyertünk egy ilyen csodálatos világban egy jó esélyt, hogy eltékozoljuk -, és ekkor jön az, mikor a lélek próbál kitörni az elnyomásból, mondhatni, ez a depresszió. Persze ez sem tetszik az embereknek... Pedig ez már ennek a kornak a hibája.

És végül ott vannak azok az emberek, akik mind kinézetben, mind lélekben különböznek a megszokottól, vagy az elvárttól. Ezekkel az emberekkel mit lehet kezdeni? Vagy inkább mit kéne? Kiközösíteni, vagy inkább meghallgatni őket? Hajlok az utóbbi felé, mivel úgy látom, akik nem akarnak beilleszkedni, azok sokkal inkább átlátják, mi folyik itt, és fel merik vállalni a véleményüket, kiállni valaki vagy valami mellett.

Az ilyen emberek jutalma a kiközösítés, meg az összes többi szívatás. Persze lehet, jobb is így, hiszen nem látok bele az emberek fejébe. Lehet jobb, ha az ilyen embereket kerülik a többiek. Akkor legalább nem fertőzik meg a hülyeséggel, a téves gondolkodással. Sosem tudni.

Mindenesetre, takarózhatunk azzal, hogy azért közösítünk ki valakit, mert különc. Azt sosem tudni, hogy nem-e nála van az igazság kulcsa, hogy nem-e ő az, aki tudja, mit kéne tenni ahhoz, hogy jobb legyen ez a társadalom. Vagyis inkább a világ. Sosem tudni, mikor taszítasz el magadtól egy értékes embert, csak azzal, hogy nem adtál neki esélyt arra, hogy kibontakozzon...

2016. április 27., szerda

Interjú Vörös Pannival, az Initium megalkotójával

Régóta figyelemmel kísérek egy különleges képregényt, az Initiumot. Teljesen magával ragadt a látványvilága, és a története is. Természetesen Vörös Panni összes munkája figyelemre méltó, nem csak a különleges színek, és szereplők miatt, hanem a szokatlan témái miatt is. Most Vele olvashattok egy kis interjút - arról, mi terelte a képzőművészet útjára, az alkotás folyamatáról, illetve a képregényéről.

***


Mióta rajzolsz? Mi indított el ezen az úton?
Egészen kis korom óta. Már az óvodában is a rajzolás volt a legkedvesebb elfoglaltságom.
Az úton valószínűleg olyan mesekönyvek és animációs filmek, melyeknek a világa nagyon megfogott. Mai napig gyűjtöm a régi tündérmesék illusztrációit, mert még mindig sok ihletet tudnak adni. 

Mi szerettél volna lenni felnőttként? A művészetet mint hobbit, vagy mint foglalkozást választottad volna?
Mindig is azt mondtam, ha felnövök képzőművész leszek, illetve az animációs filmrajzolás is vonzott.

Mennyi valósult meg ebből?
Végül úgy alakult, hogy valóban művészeti iskolába jelentkeztem és így lett a szakmám díszítőfestő. Sajnos az élet úgy hozta, hogy mára már csak a hobbim a festés, de egészen biztosan végig fogja kísérni az életem.


Honnan jött az angyalok és démonok - illetve a többi természetfeletti lény - iránti vonzalmad?
Nagyon régről ered ez a dolog nálam. Szeretem az ősi vallások misztikumát, és maguk az angyalok és a démonok is más értelemben szerepelnek az én gondolataimban.


Mi ihlet meg? A zenék, amiket megosztasz, ihletik a rajzaid?
Igen. Sok olyan zene van ami beindítja nálam a dolgot. Lehet akár film, akár egy szép kép, sok mindenből tudok meríteni.

Melyik a kedvenc alkotásod?
Van egy ami különösen nagy kedvencem. Úgy szoktam fogalmazni ha gyorsan kéne döntenem, akkor az lenne az amit felkapnék. Egy régi rongydarabra festett Gabriel arkangyalt ábrázoló munkám.


Honnan jött az Initium alapötlete? Régóta tervezted már? Egyszerre egy oldalt, vagy egy egész részt tervezel meg?
Az Initium szintén nagyon régről ered. Fejben megvan az egész történet, regény formában már a sokadik oldalnál járok. A képregénynek is van forgatókönyve, az alapján dolgozom. Egyszerre, mindig csak egy oldalt készítek el vázlattól egészen a kész szöveges verzióig. 

Mennyi időbe telik egy oldalt elkészíteni?
Ha összeadom az órák számát, körülbelül egy teljes napra jönne ki.


Az egész olyan mint egy sorozat. Elmondasz valamit arról, hogy fog folytatódni?
Ez a történet sorsokról, döntésekről, a szabad akaratról szól legfőképp. A regényben sok szereplőt irányítok, egyengetem a rögös útjukat, de a végén minden egy irányba fog futni. Az egyik fő szál egy nagyon ősi vonzalom, egy olyan erős szerelem amiért a főhőseim bármit képesek megtenni. A másik szál igazán a Föld bolygón élő ősi lelkek és az égből érkezettek harcát veszi alapul. Nálam Gaia gyermekei azaz a Földszellemek lesznek az úgynevezett démonok. Az angyalok viszont Isten harcosai, más bolygóról hozott (vagy inkább) elhurcolt katonák. Ugye a képregény napjainkban kezdődik egy elég brutális gyilkossággal. Szépen lassan minden ki fog bontakozni, majd visszaemlékezések által.


Milyen üzenetet hordoz számodra a képregényed? Mit szeretnél vele üzenni a világnak?
Elsődlegesen a tiszta érzések erejét, illetve a jó rossz viszonyát. Nagyon összetett karaktereket igyekszem megalkotni és kíváncsian várom majd, hogy kiben milyen gondolatokat fog ébreszteni egy – egy tettük.

Körülbelül mikorra lesz elérhető a képregényed? Megjelenik majd nyomtatásban is?
Öt könyvesre tervezem, az első kötet hamarosan befejeződik. Elképzelhető, hogy lesz néhány kézzel fogható példány.

És ezek után? Mik a terveid?
Alkotni. Kirajzolni magamból a bennem élő világot és lakóit.

Köszönöm az interjút! :)
Remélem, minél több gyönyörű alkotásod csodálhatjuk még meg! :)

2016. április 25., hétfő

Tényleg ez lenne a feladatunk?

Mint minden nap: felkelés, rohanás, hazaérkezés hullafáradtan, magadra cseppnyi időd sincs, energiád meg... nos, mi is az? Már rég elfelejtetted. Kilátsz néha a teendőid mögül? Mikor voltál utoljára kipihent? Miért hagyod, hogy ebben a mókuskerékben kelljen leélned az életed? Mire jó ez?

Tényleg azért kell itt lennünk, hogy végigdolgozzuk ezt az életet, karriert építsünk, megkésve kezdjünk neki a családalapításnak, folyamatosan boldogtalanok legyünk, és mindig csak az anyagi javakat keressük? Hogy mindig azt érezzük, nem vagyunk elég jók? Mikor mondja ez a társadalom ránk, hogy úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk? Pontosan: soha.

Nem hinném, hogy tényleg ezért kapott a lelkünk egy (vagy ez már a sokadik?) esélyt arra, hogy egy tökéletesen felépített bolygón, egy varázslatos testben élhessen, érzékelhessen, létezzen tovább - bár ez csak egy perc az örökkévalósághoz képest, mégis felbecsülhetetlen érték. És mégis, erre a téveszmére kell elpazarolnunk?

Elvesztettük a lehetőséget arra, hogy a természetünkkel barátságban, varázslatos környezetünket csodálva élhessük az életünket. Helyette azt próbálják ránk erőltetni, hogy folyton rohanjunk, alakítsuk kedvünk szerint a természetet, mindegy, mit teszünk vele... Pörgessük le az életünket, hiszen minden (és mindenki) pótolható.

Ez ellen kéne tennünk, hogy kicsit visszatérhessünk önmagunkhoz, a valósághoz. Hogy megismerhessük önmagunkat, a környezetünket, embertársainkat. Megtanulnánk, milyen az igazi boldogság, ha lenne alkalmunk kicsit élvezni azt, ami körülvesz.


2016. április 21., csütörtök

Szivárvány minden árnyalata, vagy inkább fekete?

Nemrégiben Charlotte Madness írt egy bejegyzést, melyben összegyűjtötte, milyen furcsa-buta dolgokat szoktak kérdezni a goth stílusú emberektől. Erre egyfajta válaszként, Bleeding Raven is írt egy bejegyzést, amiben arról mesélt, miféle élményei, gondolatai vannak arról, hogy a fekete öregít.

Furcsa mód, egyikkel sem értek egyet, de valamilyen szinten mégis igazuk van.
Egyrészt, a ruhát nézi mindenki, és hiába mondja az ember, hogy neki csak a belső, vagy a tettek számítanak... ez valójában sosincs így, akaratlanul is, de megnézik az ember kinézetét, és az alapján ítélkeznek. Ezt az előítéletet pedig nagyon nehéz megváltoztatni, főleg, ha faluhelyen él az ember, egy kisebb közösségben, ahol nehezebben viselik az extrémebb, a szokványostól kicsit is eltérő dolgokat.
Másrészt, mindenkinek joga megélni azt az életstílust, ami közel áll hozzá, akármiben nyilvánuljon is meg ez - és ebben általában elég gyakran a ruha is egy fontos tényező.

Azt talán már felesleges is megemlíteni, hogy mindenki azt veszi fel amit szeretne, vagy hogy az előítélet nem a legjobb, legértelmesebb dolog, de attól még nagyban befolyásolja a megítélést, és könnyen előfordulhat, hogy az ember sorsát is alakítja egy extrémebb kinézet - gondolok itt például egy jól látható helyen lévő tetoválásra, ami miatt elesel egy jó munkalehetőségtől. Bár az sem jó érzés, amikor egy munkahely miatt nem a megszokott dolgaidban kell nap mint nap megjelenned. Igaz, mindenki másképp öltözik, ha mondjuk a mindennapi közösségbe (suli vagy munkahely), rendezvényre megy, vagy éppen kikapcsolódni van valahol, esetleg otthon tölti az egész napot - mégsem akarunk mindenhol ugyanúgy kinézni, jobb esetben legalábbis.

És, ahány öltözék, annyiféle stílus. Most nem egy teljesen jó dolog, ha egyik nap valami vagány, másnap pedig egy igazán csinos, nőies ruhába bújhatsz? Pláne, ha másik stílusok alapelemeit kevered össze, és valami még egyedibbet hozol ki az egészből. A férfiaknak azért távolról sincsenek ilyen lehetőségeik! (és mégsem akadnak ki ezen. (: )

Valójában mi alapján öltözzünk fel? Kinek feleljünk meg? Magunknak vagy a többieknek? És miért is annyira fontos a csomagolás? Elvégre a halálunk után jobb esetben nem arra fognak emlékezni, milyen göncöket aggattunk magunkra, hanem, az élményekre, tettekre, vagy arra, amit tanítottunk a másiknak. A többi meg úgysem számít...

***

Mindegy, a lényeg, hogy mostanában eléggé sokat foglalkoztat ez a kérdés, mivel én is próbálok, a megítélés miatt, színeket hordani. Persze nem viszem túlzásba - egy zöld póló, egy szürke pulcsi, vagy egy barackszínű trikó, vagy bármi ilyesmi, a többi a szokásos fekete vagy sötétszürke. Egyrészt, tavasszal és nyáron szeretek a színekkel is variálni egy kicsit - a természet is ébredezik, ilyenkor én is egy kicsit boldogabb leszek, és nem mindig van kedvem a koromfekete cuccokhoz -, másrészt a fekete nem mindig nyerő, mivel egy kis helyen élek, ahol sokaknak számít.
Ebben az elmúlt pár hétben azt vettem észre, hogy minden nap egy színes ruha, rengeteget tud változtatni sok apró dolgon. Ami most az egyik legfontosabb számomra, mivel érettségi előtt vagyok, a minél jobb megítélés a suliban, a jegyek miatt. Alig néhány hét alatt, sokkal jobb jegyeket kapok, és ha egy fél pont hiányzik a jobb jegyhez, akkor azt összeszedik, akármilyen nehéz is. Régebben ilyen nagyon elvétve volt csak, mostanában elég gyakran előfordul. Vagy, ami még fontosabb, hogy az emberek nem kerülnek akkora ívben. Persze a csendességem miatt még mindig nem közelednek felém, de legalább már nem utasítanak el élből. Ez is egy fontos dolog.
Vagyis összességében, mióta egy kis színt is hordok, jobban kijövök az emberekkel - pedig a viselkedésem cseppet sem változott. Ennyit tesz egy kicsit másabb öltözék.

Nos, hogy lássátok, következzen néhány kép arról, milyen másabb, ha valaki tetőtől talpig feketében van, és ha színesben van. Nem feltétlenül lesz öregebb az ember, és különben is... Miért éppen életkor alapján kell színeket viselni, vagy miért következtetnek a színekből életkorokra? Teljesen logikátlan az egész.... Kicsit olyan, mintha felfújnák az emberek a ruha kérdést - sőt, nagyon is olyan, ezt köszönjük meg a hülye fogyasztói társadalomnak, meg a még hülyébb téveszméinek...

Teljesen feketében - néhány, a legtöbb embernek furcsa, vagy nem teljesen elfogadható ékszerrel.

egy kis színnel - mostanában körülbelül így járok minden nap

Ritka pillanat, de fekete nélküli öltözékben. :)


Egy kis összehasonlításnak ez is elég, mivel a netről különböző emberekről lehet összeválogatni előnyös és eléggé előnytelen képeket, aszerint, nekünk mi a véleményünk... de egy ember esetén jobban megmutatkozik, mi az, ami egy fiatalnak jobban állhat (alkattól függetlenül) és mi nem. Plusz, nem hinném, hogy ha másmilyen színt vesz fel az ember, legbelül másabb lesz.
Szóval, a kérdés: ezek alapján a képek alapján, a fekete öregít, vagy a színes is elfogadható? Melyik milyennek mutat? Másabb ember lesz valaki attól, ha másba bújik?

Illetve, számít a ruha? Tényleg ez a legfontosabb? Ettől jobbak leszünk legbelül?

Ti mire szavaztok? Fontosabb a megítélés, vagy inkább felveszel bármit, ami tetszik?
Véleményeiteket kíváncsian várom! (:

Bettina

2016. március 20., vasárnap

Gyertyák és fények

Szélroham söpört végig a domb tetején. A fiatal lány megborzongott. A  látomása óta nem érzett semmit – és most, ahogy itt állt a templom mellett, ismét érezte, ahogy a hideg beszökik a ruhája alá, és pirosra csípi hófehér bőrét.
A templom nehéz ajtaja nyikorogva kinyílt, és egy csuhás alak jelent meg.
 – Gyermekem, mit keresel itt? – kérdezte barátságosan. A lányt furcsa érzés kerítette hatalmába – ugyanezt érezte már korábban is, és tudta, hogy nem vezet semmi jóra. A hátán ismét mozgolódni kezdett a bőr, és a csontjai kezdtek átalakulni. Kihúzta magát, hogy enyhítse az egyre erősebbé váló fájdalmat, és közben lesütötte a szemét, hogy hitelesebb legyen a hazugsága.
 – Gyónni jöttem – mondta szinte suttogva, és várt. A pap a kelleténél tovább várt, míg válaszolt:
 – Rendben, gyermekem. Jöjj hát – mondta szelíden, majd előre ment.
Ahogy a lány belépett a templomba, a mozgolódás a hátában egyre erősebbé, már–már kínzóvá vált. Hogy a hely különleges energiája, a pap jelenléte, a sötétben megbúvó titkok, vagy a mágia erős jelenléte miatt, nem tudta eldönteni.
A templom hűvös levegőjében meg–meglibbentek a gyertyák lángjai. A néhány gyertya fényét aligha lehetett volna félhomálynak nevezni, inkább csak némi derengés volt. Azonban ez is elég volt ahhoz, hogy lássa, amint a pap visszacsukja az ajtót – néhány csuhás, kissé áttetsző alak mögött.
Hátában a bizsergető, mozgolódó érzés éles szúrásokká, égető fájdalommá erősödött. A bőrét felhasították az apró csontok. Hátra tűrte hosszú, sötétszőke haját, hogy leplezze titkát amíg csak lehet – elvégre ki tudja, ha meglátnák a titka bizonyítékát, milyen gyorsan vetnék máglyára boszorkányságért...
A pap felé fordult, hogy lássa, kivel van dolga. Ennek sem mert hátat fordítani, mint az előzőeknek... A gondolatra, hogy ez már a sokadik ilyen eset lesz, megborzongott. Hiába tudta, hogy ezzel csak jót tesz a világnak, még mindig rettegett a következményektől, legfőképp attól, hogy ezzel széttépi a lelkét.
A pap a lánynak háttal állt a gyertyáknál, és egy latin  szavakat mormolt, olyan halkan, hogy azt az átlag ember nem hallhatta volna. A gyertyák szép sorban lángra lobbantak, a sötétség egyre visszább szorult. A sarkok felé nézve, a lánynak úgy tűnt, mintha a sötétség mozogna. Eleinte csak apró mozdulatokat vélt látni, olyasmiket, amiket a lépések okozta lágy szellő is előidézhet, majd egyre hevesebb mozdulatokat látott, olyanokat, mintha a sötétség egy hálóból akarna kitörni.
 – Gyermekem, olyan a ruhád, mintha fénylene – jegyezte meg a pap. A tekintetén azonban látszott, hogy mégsem olyan ostoba, hogy elhiggye, a lány ruhája fénylik. Talán azt is tudta, hogy a fény a lány testéből jön...
A pap felé lépett, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni. A lány szárnyai ekkor kirobbantak a rejtekhelyükről, mire az idősödő férfi hátrébb ugrott, és keresztet vetett:
 – Istenem, segíts meg! Eljött az ördög! – motyogta zavartan.
A sarkokból a sötétség előszivárgott, félelmetes csápjaival körbeölelte a lány egyre fényesebb testét. A sötétség gúzsában mozdulni sem tudott. A szíve egyre hevesebben kalapált. Ilyen még sosem fordult elő. Eddig minden pap megrettent, ha meglátta. Megpróbálták elégetni, hiszen az angyalokat tűzzel könnyedén el tudják pusztítani. Ez a pap túlságosan megrettent ahhoz, hogy megégesse vagy a mágiát hívja segítségül. – A mágiához most amúgy sem lenne elég ideje.
A mágiát nem is használhatják a jelenlétében, hiszen akkor azonnal el kell pusztítania a testüket, mivel ezért jött a földre – hogy az embereket megvédje a mágia rosszindulatú használóitól...
A pap, mintha olvasott volna a gondolataiban, felkapta az egyik gyertyát, és a tűzforró olvadt viaszt a lány testére öntötte. A lány teste a viasz nyomán kilyukadt, és a lyukon át földöntúli fényesség tört elő. A pap hátrébb lépett, a szeme elé kapta a kezét. Ezzel csak annyit bizonyított: ártani akart az embereknek, és ezt a mágiával gyorsabban, könnyedén akarta elérni. Az ártatlan embereknek ez csak csodás fény lett volna...
Néhány másodpercbe telt csak, mire a fény beragyogta az egész templomot. A pap teste lassan elégett, és a csuhája üresen a padlóra hullt. A különleges, sötét erő elveszett, a gyertyák fénye kialudt, ahogy az angyal fénye is. Itt már nem volt mi ellen küzdenie.
A hely elvesztette a szokatlan, nyomasztó kisugárzását. A sötétség már nem volt fenyegető, hanem inkább megnyugtató. A magasan lévő üvegablakokon szűrődött be némi fény, ez elég is volt ahhoz, hogy a lány az ajtóig botorkáljon, és kimenjen a templomból.
Odakint az erdőben talált egy tisztást. Ahogy kilépett a fák alól, a vastag felhők körül kis időre kibukkant a nap. Hívogatta, tartson vele.
Az angyal felnézett, és a fény végül segített hazatérnie.

2016. március 12., szombat

Képcsokor: A nagyszékelyi erdő

avagy a mai nap termései. :)




még sosem láttam fehér színű ligeti csillagvirágot...




Bölcső