Mint minden nap: felkelés, rohanás, hazaérkezés hullafáradtan, magadra cseppnyi időd sincs, energiád meg... nos, mi is az? Már rég elfelejtetted. Kilátsz néha a teendőid mögül? Mikor voltál utoljára kipihent? Miért hagyod, hogy ebben a mókuskerékben kelljen leélned az életed? Mire jó ez?
Tényleg azért kell itt lennünk, hogy végigdolgozzuk ezt az életet, karriert építsünk, megkésve kezdjünk neki a családalapításnak, folyamatosan boldogtalanok legyünk, és mindig csak az anyagi javakat keressük? Hogy mindig azt érezzük, nem vagyunk elég jók? Mikor mondja ez a társadalom ránk, hogy úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk? Pontosan: soha.
Nem hinném, hogy tényleg ezért kapott a lelkünk egy (vagy ez már a sokadik?) esélyt arra, hogy egy tökéletesen felépített bolygón, egy varázslatos testben élhessen, érzékelhessen, létezzen tovább - bár ez csak egy perc az örökkévalósághoz képest, mégis felbecsülhetetlen érték. És mégis, erre a téveszmére kell elpazarolnunk?
Elvesztettük a lehetőséget arra, hogy a természetünkkel barátságban, varázslatos környezetünket csodálva élhessük az életünket. Helyette azt próbálják ránk erőltetni, hogy folyton rohanjunk, alakítsuk kedvünk szerint a természetet, mindegy, mit teszünk vele... Pörgessük le az életünket, hiszen minden (és mindenki) pótolható.
Ez ellen kéne tennünk, hogy kicsit visszatérhessünk önmagunkhoz, a valósághoz. Hogy megismerhessük önmagunkat, a környezetünket, embertársainkat. Megtanulnánk, milyen az igazi boldogság, ha lenne alkalmunk kicsit élvezni azt, ami körülvesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése