Elátkozottak - 2.

 A hó ropogott a súlya alatt, pedig nem is volt nehéz. Sőt, az utóbbi hónapokban sokat fogyott, és a varázslás is egyre inkább kimerítette. Érezte, hogy már csak pár hónapja lehet hátra. Ez a felismerés, hogy kezdi elhagyni az ereje, mely már kétszáz éve éltette, megrémisztette. Nem akart még meghalni, addig nem, míg el nem búcsúzott a húgától, akiben szintén ott lapult a varázslás ősi tudománya. Ám akárhogy kereste, nem találta meg. Hogy miért, azt maga sem tudta pontosan. Lehet, hogy elvesztette őt, mint sok mást, mit szeretett...

 Hiányzott neki a normális, emberi élet, melyet csak tizenhárom éves koráig élhetett. Addig, amíg az ereje elő nem tört, és rá nem jöttek, micsoda ő.

 Azután, a családjával együtt, költözködni kezdtek. Sehol sem maradtak tovább pár évnél. Menniük, menekülniük kellett az emberek elől, mielőtt azok még gyanút fogtak volna. Tizennyolc éves korától, már egyedül járta a világot, mindig arra ment, amerre a megérzései vezették.

 Most is ez tette. A hideget és nehéz hátizsákjának – melyet maga varrt, és néhány ráolvasással elég naggyá tette ahhoz, hogy mindene elférjen benne – lassító erejét nem érezte már, ezt is megoldotta, mint minden mást, varázslatokkal.

 Hirtelen megtorpant. Nem volt egyedül. Rajta kívül még legalább tíz élőlény jelenlétét érzékelte.  

 Hallotta lassú lépteiket, ahogy felé közelednek. A kihalt erdőben minden egyes hóba süllyedő mancs hangja olyan hangosnak bizonyult, mint a puskalövés. Bár itt a hó csak a lábszára közepéig ért, tisztában volt vele, a meneküléssel nem sokra menne. Viszont, érezte az állatok éhségét, és örömét, amiért találtak valami ennivalót – őt.

 Bár utálta, most érezte, mégis meg kel tennie. Farkassá kell változnia, hogy életben maradhasson.

 Behunyta a szemét, és elmormolta a varázsigét, majd a következő pillanatban  a földre rogyott, és átadta magát  fájdalomnak. Sokkal rosszabb volt, mint a legutóbbi alakváltásakor: érezte, ahogy minden csontja eltörik, majd újra összeforr, a bőre megváltozik, és hosszú, tömött szürkésbarna szőre nő. Legvégül az arccsontja változott meg, hosszúra nyúlt, és néhány percnyi kínlódás után, már farkas volt.

  Ahogy felállt a földről, és lerázta magáról a bundájára ragadt havat, magán érezte a falka döbbent tekintetét. Felemelte a fejét, és szemben találta magát a legerősebb, legmagasabb hímmel, a vezérrel.