Ahogy magányos
lépteim az utca kövén kopogtak, felidéztem a néhány órával ezelőtti emlékeimet,
amikben a beálló csendben csak a falióra ketyegését lehetett hallani. Mikor apa
felhívott, hogy megkérdezze, mi újság, nem sokat meséltem el neki. Az erdőbe
tett látogatásom említését kerültem. Bárkit félre tudtam volna vezetni, de
apámat nem. Jobban ismert bárkinél, és a hangomból észre is vette, ha valamit
eltitkolok előle. Csak hallgatott, és várt, hogy kibökjem, ami nyomaszt, de nem
hagytam magam, még akkor sem, mikor már majdnem elmondtam neki mindent.
Az első néhány
percben nem tudtam, mi zavar jobban: hogy valaki elvarázsolt, és így farkassá
tudok változni, vagy az, hogy van egy olyan nagy titkom, amiről nem tehetek, és
mégsem mondhatom el senkinek sem, nehogy őrültnek találjanak.
Aztán elmentem
sétálni, aminek az lett a vége, hogy az a furcsa ösztön megint a falka közelébe
vezetett, átváltoztam, és ami különbözött a hajnali találkozásunktól, az az
volt, hogy most szinte mindegyik kérdésemre kerülték a válaszadást. A varázslat
miértjeiről kérdezősködtem, mikor tették rá a farkasokra, miért, és ki volt.
Valamiért kíváncsi voltam arra, aki ennyire megváltoztatta az életemet. A sors
fintora, hogy már nem láthatom őt.
Csak annyit
sikerült kiderítenem, hogy a boszorkányt Seraphinának hívták, idős volt, és a
varázs megkötése után nem sokkal, elfogyott a varázsereje, ami addig életben
tartotta. Utána jött egy fiatal lány, aki Seraphina helyébe lépett, de az ő
nevét már nem voltak hajlandóak elárulni. Az említését követő feszültség
azonban még inkább kíváncsivá tett. Ki lehetett a lány?! És miért nem akarnak
beszélni róla? Hová tűnt?
Mikor már a
sokadik kérdésemre sem válaszoltak, csak az erdőt akarták megmutatni – mennyire
szép, és a játszók közé is be akartak küldeni, próbáljam ki a farkas–létem
örömeit – elegem lett belőlük. El sem köszöntem, csak búcsúzóul küldtem nekik
néhány mérges gondolatot, és az út felé kocogtam. Mikor éreztem, a
visszaváltozásom fájdalmai ismét engem akarnak, leheveredtem a fűbe, és hagytam
a poklok összes kínzását, hadd alkossák újra testem. Legalább ez a sok
szenvedés bizonyította ennek az egész őrületnek a valóságosságát.
–– Szia! Hát te? – Kérdezte egy barátságos
hang, mire összerezzentem. Észre sem vettem, hogy már a lakóházak közti keskeny
úton vagyok, annyira a gondolataimba merültem. A hang forrása felé néztem. Egy,
nálam jóval magasabb alak állt előttem. A férfi negyven körülinek nézett ki, de
kék szemeiben a szomorúság látszott leginkább. Határozott léptekkel közeledett
felém. A mozgása és kidolgozott izmai, melyek még a sötétkék pulóveren át is
kirajzolódtak, viszont fiatalabbnak mutatták.
–Jó napot – mondtam halkan. Nem tudtam,
meghallotta–e vagy sem, mivel nem szoktam hangosan beszélni. Az emberek nem
mindig hallják amit mondok.
Az idegen
viszont nem úgy tűnt, mint aki nem hallotta meg. A kulcscsomóját a zsebébe
dugta, és elém lépett:
– Vlagyimir vagyok – mondta mosolyogva, és
jobb kezét felém nyújtotta. Furcsa volt, hogy nem a teljes nevét mondta, de nem
különösebben zavart. Úgy döntöttem, hogy én is így mutatkozok be. Minek venném
ezt túl komolyan, ha más sem így tesz?!
– Emma – fogadtam el a kézfogást, és kezdtem
kellemetlenül érezni magam, amiért még nem volt alkalmam lecserélni az
átváltozásom során összekoszolódott ruháimat. Úgy nézhettem ki, mint aki nem ad
magára… Csak reméltem, hogy ez a Vlagyimir nem a kinézet alapján ítél. Bár,
beszéd terén sem voltam elemében…
– Hogyhogy erre jársz? – Kérdezősködött
mosolyogva, amitől egyből több kedvem lett válaszolni. Kezdtem szimpatikusnak
találni. Már az első találkozástól fogva megkedveltem az olyan embereket, akik
sokat mosolyogtak. Általában az ilyen emberek valami nagyon rossz dolgon mentek
át, ezért varázsol minden kis dolog mosolyt az arcukra, mert ők már megtanulták
a kis dolgokat is értékelni. Ezért pedig mindig is tiszteltem az ilyen embereket.
– Csak kicsit sétáltam, és kimentem az erdőbe.
– vontam meg a államat. Mielőtt megkérdezhette volna, mit kerestem ott,
hozzátettem: – Szeretem a természetet.
– Nem láttalak még erre. Itt laksz a közelben?
– tette fel az újabb kérdést, mielőtt még elgondolkodhattam volna azon, miért
állított meg.
– Pár házzal odébb lakom – intettem Claudius
háza felé. – Tegnap költöztünk ide anyával, gondolom, ezért nem ismer –
próbáltam kedvesen válaszolni. Minden bosszúságomat és a rossz gondolatokat az
agyam egyik hátsó zugába űztem – majd később foglalkozom velük –, és
elmosolyodtam. Olyan furcsa, de mégis jó érzés volt rámosolyogni egy
vadidegenre. Rájöttem, szinte alig mosolygok, akkor is csak apára, vagy az ő
szüleire, a nagyszüleimre.
– Az nagyon jó. Üdvözöllek itt – mosolygott
tovább, ami nekem most már kezdett érthetetlenné válni. Mindig ennyire vidám,
vagy hogy van ez?
Vlagyimir
telefonja csengeni kezdett. Mikor meglátta, ki hívja, felsóhajtott, egy
pillanatra eltűnt az arcáról a mosoly, majd visszacsúsztatta a zsebébe a
készüléket, és hadarni kezdett:
– Ne haragudj, most mennem kell, vár a munka.
Viszont, ha tényleg szereted a természetet, gyere el a vadasparkba. Van ott
néhány állat, aminek olyan színű a szeme, mint a tiéd – mondta egy enyhe mosollyal,
de a szeme még inkább elszomorodott, ahogy ezt mondta. Beült az autójába.
Mielőtt még
eltűnt volna a távolban, intett, én pedig visszaintettem, de az az aggódó, és
gondterhelt pillantás, melyet rám vetett, nem kerülte el a figyelmem. Nem
tudtam hová tenni, de már megszoktam, hogy az emberek sokkal bonyolultabbak,
mint amilyennek első látásra tűnnek. Úgy tűnik, ez az állatokra is igaz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése