Elátkozottak - 5.

Nem akartam hinni a szememnek. Nem lehetek farkas, az lehetetlen…

Meglepődtem, ez hogy lehet?! Ez ellentmond mindannak, amit a természet működéséről tudtam. Ám az értetlenség nem volt elegendő ahhoz, hogy elvonja a figyelmem a rettegésről.

Kérdések merültek fel bennem: Miért változtam át?! Miért én, és nem más?! Mivel érdemeltem ezt ki? Ez most átok, vagy áldás? Leszek még valaha ember? Ha igen, mikor? Ez mennyire fog majd meglátszani rajtam? Vagy örökre így maradok? Vagy mi lesz? Miért nem szólt erről valaki? Tud erről valaki, hogy ilyen megtörténhet? Miért alakult ez így?! – de  egyikre sem tudtam a választ, és ez még tovább fokozta az ijedtségemet. Mibe keveredtem?!

A pánik egyre jobban lehatalmasodott rajtam. A jobbomról halk, bizonytalan nyüszítést hallottam. Egy farkas hívott, tartsak vele. Először furcsa volt, hogy értettem, mit mond, de már nem rémültem meg igazán. Nem ez a legijesztőbb, ami most történt velem.

De mégis, hogyan követhetném, mikor még mindig itt fekszem és azt sem tudom, mihez kezdjek ezzel az új testtel? Fogalmam sincs, hogy tudom–e irányítani, vagy sem…

Úgy döntöttem, megpróbálok felállni. Lehet, hogy már sosem leszek többé ember – és ha mégis így van, akkor nem heverhetek itt a végtelenségig. Muszáj lesz kezdenem magammal valamit.

Reméltem, hogy ha megpróbálok megmozdulni, kiderül, hogy az egész csak káprázat volt, és semmivé sem változtam át, de ahogy felálltam – az izmaim meglepően könnyedén engedelmeskedtek –, és megráztam magam, mintha csak minden napomat farkasként tölteném, minden reményem köddé vált.

Nem akartam, hogy ez letörjön. A farkas várt rám, így cselekednem kellett. Próbálgattam az új testem, néhány fát kikerülve futottam egy keveset. Ámulatba ejtett a sok lehetőség, melyet ez az alak kínált. A gyorsaság, az erő, a kifejlett érzékek, és a furcsa érzés, amit ebben az új valómban nem tudtam hová tenni: a valahová tartozás érzését. Hisz itt, ebben az elhagyatott erdőben nincs senki, akit ismerek, aki kiválthatta volna ezt belőlem. Vagy talán mégis?

Néhány hossz után a szürke farkas ismét nyüszített, de már sokkal sürgetőbb volt. Meg sem várta, hogy reagálok–e valamit, egyszerűen elindult az erdő mélye felé, ahol ritkábbnak tűntek a fák.

Nem akartam egyedül maradni, így követtem a szürke, kecses állatot.

Ahogy kiértünk a fák alól, rájöttem, hogy amit korábban hatalmas, egybefüggő résznek tekintettem, nem az. Egy tisztás volt az.

Amint kiértem a füves területre, lecövekeltem. Hat erősnek tűnő farkassal találtam szemben magam. Az, amelyik idáig csalt, most visszaállt a falkájába, a vezér mellé, a jobbjára.

„Hát eljött” – éreztem egy furcsa, idegen gondolatot. Még sohasem éreztem ilyet. Az idegen gondolatok befészkelték magukat az elmémbe, és mikor megláttam a farkasok szemeit, rájöttem, ez az ő gondolatuk.  Erre, hogy megérzem a gondolataikat, végképp nem számítottam. Rémisztő volt a tudat, hogy nem csak én vagyok a fejemben. Az egész egyre inkább egy elrontott horrorfilmre emlékeztetett.

„Rémült. Ártalmatlan. Hagyhattok minket, majd én mindent elmagyarázok neki” – éreztem az újabb gondolataikat. Furcsálltam, hogy képesek emberként gondolkodni. Persze, ott voltak az ösztöneik is, de mégsem hittem volna, hogy képesek egymás között nemcsak a testük, vagy a hangjuk útján, hanem szép, mondatokba rendezett gondolatokon keresztül is megértetni a másikkal, amit szeretnének.

„Kövess!” – éreztem a határozott parancsot, aminek engedelmeskedtem.

Visszatértünk a rengetegbe, de ezúttal egy másik ösvényt választottunk a sétához. Csak most vettem észre, hogy a tisztás, melyen a falkával találkoztam, szabályos kör alakú. Hogy a természet alakította így, vagy valami furcsa természetfeletti erő miatt lett ilyen, már nem tudtam eldönteni.

„Jót tesz, ha mozogsz. Hamarabb megbarátkozol majd a farkas–éneddel.” – magyarázta a hím farkas, miközben mellettem lépdelt. Látszott rajta, ennél gyorsabb tempóhoz van szokva, de nem tette szóvá, aminek örültem. Nem szerettem, ha olyasvalamiért szólnak, amin nem nagyon tudok javítani. Most pedig  alig bírok menni. Még szoknom kell az új testemet.

„Már vártunk rád. Tudtuk, hogy hamarosan eljössz.” – magyarázott tovább.

Ezt nem értem. Úgy mondta ezt, mintha előre tudta volna, hogy egyszer csak ide tévedek, és átváltozom. Na persze, majd éppen  azt tudják, mit hoz a jövő...

„Nem csoda ez. A boszorka megmondta, hogy sosem maradunk védtelenül...” – hirtelen elhallgatott. Fogalmam sem volt, miről beszél. Miféle boszorka? Hogyhogy sosem maradnak védtelenül? Eddig ki védte őket? És ő hová lett? És ezeket hogy kérdezzem meg? Azt se tudom, ki van mellettem. Valamiért biztos voltam abban, hogy külön egyéniségek, már csak a kinézetükből ítélve is. Ez a farkas a világosszürke bundájával, és világoskék, már–már fehér szemeivel egyik falkataghoz sem hasonlított. Igaz, a többieket még nem volt időm alaposabban megfigyelni, de majd később megteszem.

„Azt jól teszed. Fontos vagy nekünk. Az emberek előtt kell képviselned a falkánkat. Hogy jobb legyen az életünk. Az előbb kicsit előre szaladtam. A boszorkáról és az elődeidről majd később beszélünk. Túl sok az információ, és túl kevés az idő hajnalig...” –válaszolta meg a gondolataimat. Szóval, belelát a fejembe? Vagy véletlenül is átirányítottam hozzá a kérdéseimet? Miért kevés az idő? Mit számít az? Ha feljön a nap, elporladok, mint a vámpírok a filmekben?

„Vicces, de nem. Seraphina ennél azért ügyesebb volt. Viszont biztosan van, aki észre fogja venni, hogy nem vagy otthon, és az nem jó, ha keresni kezdenek, azzal csak felhívod magadra a figyelmüket, ennek az egésznek pedig titokban kell maradnia. Ezért kérlek, a saját és a szeretteid érdekében ne áruld el soha senkinek a képességed!”

Igen, ez logikus. Még a végén elmegyógyintézetbe zárnának, azzal együtt, aki egy szavamat is elhitte. Már ha akadna ilyen...

„A legfontosabb, a titoktartás. Meg kell tartanod az emberi életed olyannak, amilyen eddig is volt, hogy senki se kezdhessen gyanakodni. A varázslatnak beláthatatlan következményei lehetnek, ha elárulod a tikot.”

Szóval egy varázslat változtatott meg. Eszembe jutott az "el vagyok varázsolva" szófordulat, ami most hirtelen új értelmet nyert.

Sosem fogom elárulni a titkot, fogadtam meg.

„Rendben.” – csak ennyit éreztem. Kis hallgatás után rájöttem, hogy arra vár, hogy kérdezzek.

Egy varázslat miatt változtam át? Miért éppen én? Vissza fogok még változni? És ha igen, akkor mikor?

„Nyugalom. Vissza fogsz változni, néhány órán belül. Később szépen megtanulod majd irányítani, mikor változol át, de az még hosszú idő... Egy boszorkány létrehozott egy olyan varázslatot, ami a tulajdonságai alapján választja ki a legalkalmasabb embert, aki Közvetítő lehet. Így nevezik azokat, akiknek olyan képessége van, mint neked.”

Vagyis valami miatt én lennék alkalmas. De pontosabban miért?

„Egészen biztosan te vagy a legalkalmasabb. Régóta éreztük már, hogy jössz majd. Nagy változást fogsz hozni, de hogy mit, azt nem tudom pontosan.”

És ahogy nevezitek, ennek a közvetítőnek, mi a feladata? Miért kell, képviselni a farkasokat az emberek előtt? És azt pontosan hogyan is kell csinálni? – próbáltam a lényegre térni, mivel láttam, hogy a sötétkék égbolt egy árnyalattal világosabb lett, ahogy közeledett a hajnal.

„Gondoskodnod kell arról, hogy az emberek ne ártsanak nekünk. Hogy ne haljunk éhen. Hogy ne kerüljünk az emberek tulajdonai közé, mert mi szabadok vagyunk. Ők is ugyanezt gondolják magukról, pedig nem azok. Fogságba ejtik a vadállatokat, hogy megmutassák, ők még ezt is megtehetik. A te feladatod, hogy ne tehessék meg velünk.  A módját, a segítésnek,

majd megtalálod magad.”

Bólintottam, és reméltem, hogy megérti. Az időnk fogyott. Az összes információt elraktároztam későbbre, hogy majd később átgondolhassam. Már csak annyi kérdésem volt, hogy mikor változom át legközelebb.

„Megérzed majd. Hallgass az ösztöneidre, azok mindig megadják majd a kérdéseidre a választ. Tappancs majd visszakísér. Menned kell.”

Tappancs. Gondolom, ő csalt ide. Viszont, ha neki van neve, akkor a többiek neve mi lehet?

„Az én nevem Jégszem.”

Milyen találó név! Pont illik rá…

Sürgetően lökött oldalra, egy olyan ösvényre, ami a tisztás felé vezetett. Egyre világosabb lett az égbolt, és egyre jobban éreztem az otthonom – vagy amit annak kellett tekintenem – vonzását. A fáradtság miatt már a szemem is alig bírtam nyitva tartani.

Csak néhány percbe telt, míg elköszöntem a falkától – ezt egy egyszerű, lehajtott fejjel megtett tisztelettudó pillantással és néhány hálás gondolattal letudtam –, visszamentünk az erdőbe, elég távol a kerítéstől, és így azoktól, akik meghallhatnak, és Tappancs magamra hagyott. Már visszatért a falkához, vagy legalábbis nem hallottam a lépteit.

Kezdtem türelmetlen lenni, mikor a fájdalom ismét a hatalmába kerített. Bár tudtam, mire számítsak, most is meglepett a túl nagy kín, és elég kimerült voltam ahhoz, hogy ne bírjam leküzdeni a fájdalmakat, ne tartsak ki. Így, amikor ismét fájdalmasan izzani kezdett a bőröm, minden elsötétült előttem.

Mire magamhoz tértem, már ismét ember voltam. Ennek még sosem örültem ennyire. Feltápászkodtam, mire minden izmom sajogni kezdett, így tiltakozván a túlzott megpróbáltatások miatt. Végignéztem magamon, piszkos ruháimon, remegő kezeimen, és mikor úgy éreztem, tudok menni, kirohantam a fák közül, felmásztam a kerítésre, és mikor valahogy sikerült bejutnom a házba, a fürdőszobát céloztam meg. Feltett szándékom volt, hogy mivel nem sikerült elrohannom a furcsa emlékek elől, el akartam tüntetni magamról mindent, ami bizonyíték lehet arra, hogy ez tényleg megtörtént velem.

Miután ismét tiszta voltam, és kényelmes ruhákba bújtam, visszamentem a szobámba. Bár a gondolataim kavarogtak, tudtam, pillanatokon belül elér majd az álom.

Majdnem sikerült elaludnom, mikor éles kopogtatás tépett ki az alvás édes karmai közül.

– Ki az?! – Szóltam ki mérgesen, mire halk, keserű nevetést hallottam.

– Alexander – mondta, és besétált. Ez még inkább felébresztett.

– Hogyhogy bejössz, amikor azt sem tudod, hogy mit csinálok, és nem–e zavarnál? – Kérdeztem. Persze, egyáltalán nem zavart, sőt, örültem neki, hogy valaki rám nyitja az ajtót. Azért kicsit próbáltam éreztetni vele, hogy nem szeretem, ha a kérésem nélkül bejönnek.

– Ne hidd, hogy minden elkerüli a figyelmem. Eltűntél valahová, és húsz perccel ezelőtt, még nem voltál itt. – állapította meg. Együtt érző hangjából arra következtettem, azt gondolhatja, hogy a költözés viselt meg ennyire.

Gyűlöltem hazudni, de csak most jöttem rá, ha nem akarok elbukni, és szeretnék valamire jutni, akkor meg kell tennem. Hazudnom kell mindenkinek, mert az igazság túl sok és túl fájdalmas ahhoz, hogy az emberek elfogadják. Ha erre gondolhat, akkor erre kell alapoznom a hazugságomat. Jobbat nem tehetek, és ez csak az igazság egy részének elhallgatása lesz, ezzel nyugtattam magam.

–  Na jó, igazad van. Nem jöttem egyből aludni, kicsit elmentem sétálni. Bementem az erdőbe, kicsit eltévedtem, sokára tértem vissza – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

 –  Értem. Azt hittem, valami más baj is van. – Sóhajtotta, és tett egy lépést az ajtó felé.

Igen, van még más baj is, gondoltam, de arról nem beszélhetek. Pedig olyan jó lenne! Olyan hihető lenne az egész, ha elmondhatnám valakinek! Ha valaki értené, mi a bajom. Ha valakivel tudnék beszélni erről is. De nem lehet tudni, ennek milyen következményei lennének, és senkit sem kárhoztathatok arra, hogy ismeretlen veszéllyel találja szemben magát – miattam. Mert abban biztos voltam, hogy egy titok elárulása valami igazán veszélyes dolgot indít el.

 – Nincs semmi baj – mondtam. Alexander bólintott, majd kiment a szobából. Ahogy kilépett, pár pillanat múlva, már át is adtam magam az alvás megnyugtató hatalmának.

***

A fiú fáradtan lépett a szobájába. Rájött, csak akkor jön be a házba, ha enni, vagy aludni akar, most pedig azt is meg kell szoknia, hogy néha Emmához is benéz. Bár ennyit, úgy érezte, vállalnia kell a lányért. Még eléggé mélyen élt benne az az idő, mikor ő költözött ide. Tudta, hogy az anyjának is, és neki is sokkal jobb, ha nincsenek együtt a szülei, de mégis szenvedett. Dühös volt az apjára, amiért olyan kegyetlen volt az anyjával, és dühös volt mindenkire, amiért hagyták ezt.

A lánnyal úgy volt, hogy bár nem tudta, mi is történt velük, azt viszont látta rajta, hogy nem tetszik neki a helyzet, és nem kedveli Zsófiát. Mindkettőt meg tudta érteni. Saját tapasztalataiból pedig azt is tudta, hogy mennyire örült volna, ha valakivel tud beszélni. Ő ezt nem kapta meg, legalábbis nem azonnal, csak akkor, amikor már megismerte a motoros haverjait. Igaz, ők nem azok, akikkel igazán el lehet beszélgetni, de a semminél jobb.

Túl sok érzést ismert ahhoz, hogy hagyja, a lányt ezek gyötörjék. Úgy döntött, akármi legyen, ő mindig ott lesz neki, hogy sose legyen egyedül.