Elátkozottak - 4.

Imádom a könyveket, főleg azokat, amikben olyan dolgok vannak, amik biztosan nem történhetnek meg, már csak azért is, mert a lények egy része, nem is létezik. Imádom, hogy elfeledteti egy kis időre a rossz dolgokat, hogy megismerhetem más képzeletvilágát.

Éppen a farkasokról, vagyis a kedvenc állataimról olvastam, mikor valaki kopogott. A csendben, mely a szobára telepedett, elég hangosnak tűnt ahhoz, hogy összerezzenjek.

Akárki is volt az, nem volt kedvem beszélni vele. Csak kicsit egyedül akarok leni, és pihenni.

Amikor újra kopogtatott, fülelni kezdtem, ki lehet az? Persze, túl egyszerű lett volna megkérdezni, ezért döntöttem úgy, hogy hallgatózom, és ha meghallom anya gyors légzését – mely tökéletesen illett tűzrőlpattant egyéniségéhez –, és a combján doboló ujjait, ami nála már megszokássá vált, akkor nem reagálok, mintha csak aludnék.

Így hát figyelni kezdtem, és meghallottam a lassú, nyugodt lélegzetvételeket, illetve a frusztrált sóhajtást, mely eléggé mély volt ahhoz, hogy ne anyáé legyen. Úgy döntöttem, hogy a látogatóm bejöhet.

–     Szabad! – Szóltam ki, mire Alexander jött be a szobámba, olyan lendülettel, mintha valaki kergetné. Bár nem gondolkodtam el, ki lehet az, rá biztosan nem számítottam. Amikor beszéltünk, úgy tűnt, határozottan nem kedvel. Mit akarhat most?

– Nem jössz ki egy kicsit? Páran összegyűlünk, kicsit lazítunk.

Bizonytalan volt. Ezt furcsálltam. Nem olyannak tűnt, aki nem biztos abban, amit tesz.

Kíváncsivá tett, és jólesett, hogy legalább gondolt rám. És persze, nem akartam udvariatlan lenni, hogy élből elutasítsam, ezért bólintottam:

 – Rendben. Köszi, hogy szóltál. Mindjárt megyek – varázsoltam az arcomra egy mosolyt, mire, amilyen hirtelen jött, olyannal is távozott, és csak reméltem, nem sértettem meg azzal, hogy így válaszoltam, mint aki alig várja, hogy a másik eltűnjön.

Lassan felkeltem, és kisétáltam a házból. Délután, miután az összes holmimnak helyet találtam, körbejártam, és mostanra már úgy tudtam, mit merre találok ebben a hatalmas házban és a környékén, mintha mindig is itt éltem volna.

Az első, Harley Davidsonon érkező párral egyszerre értem oda a műhely elé, a tábortűzhöz. valami gyors zene ment, de hogy mit hörgött az énekes, ezt már nem értettem. De legalább elviselhető hangerőn szólt...

Néhány perc alatt, még hatan érkeztek. Bemutatkoztunk, ahogy kell, de ezt leszámítva nem tudtam beszélni velük, mert nem volt miről.

Leültem a tábortűz mellé, a lányokhoz, hallgattam a csevegésüket ruhákról, közös ismerősökről... Néha tőlem is kérdeztek ezt–azt, de egyiküket sem kedveltem meg. Lehet azért, mert fáradt voltam?

Viszont, amikor Alexander mellém telepedett, és sörrel kínált, eléggé meglepődtem. Visszautasítottam az alkoholt, de mielőtt bármit is  reagálhatott volna, az egyik fiú visszahívta a motorjához, mire ő azonnal oda is ment.

 – Emma! – Hallottam a hátam mögül anya hangját. Dühös volt. Nem is kicsit... – Azonnal gyere el onnan! – Parancsolta, nem pedig kérte, vagy tanácsolta. Tudtam, hogy szeret nekem parancsolni, de a kellemes nyugalmat, amit az elmúlt kis időben éreztem, egy pillanat alatt felváltotta a düh. dühös voltam rá, mert ez a hangnem eszembe juttatta, pont így vett rá arra, hogy ide jöjjek. Ez pedig még több rossz emléket hozott elő, mely csak olaj volt a tűzre.

Nem vártam meg, míg megparancsolja, menjek oda hozzá, hogy aztán karom ragadjon, és berángasson a házba. Odamentem hozzá, az elhatározással, hogy véget vetek annak, hogy mindig azt csinálom, amit ő mond. Elégszer éreztem magam rosszul az ő döntései miatt, hogy idáig jussak.

 – Tessék? – kérdeztem illemtudóan. Reménykedtem, hogy az érzéseim nem tükröződnek az arcomon. Csak most jöttem rá, hogy lehet, léggé meg fogom sérteni ahhoz, hogy visszaküldjön apámhoz. Amit egyáltalán nem bánnék, sőt...

 – Mit csináltál te ott? Hogy képzeled, hogy ezekkel a szemét alakokkal vegyülsz?! – Kérdezte. Talán azt hitte, ezzel jobb belátásra bír... De azt, hogy ezeket a vidám embereket, akiket én jónk látok, szemét alakoknak nevezett, kiborított.

 – Megismerkedem velük. Egész jó embereknek tűnnek – mondtam anya barna szemeibe nézve. Egy pillanatig csak bámult rám, majd utálattal telt hangon, csak ennyit mondott:

 – Ha odamész, nekem nincsen többé lányom.

Ez az elevenembe talált. Hát ennyire tartott, mint lányát?! Egyszer nem úgy cselekszem, ahogy azt ő akarja, és ezzel próbál zsarolni?! Ezzel, a haragon kívül, semmit sem ért el nálam.

Éreztem a motorosok rám szegeződő pillantásait, melyek mintha lyukat akartak volna égetni a hátamba, a haragom, mely elsősorban anyámra irányult, és a szabadságvágyat...

Egy másodpercbe sem telt, mire elmosolyodtam, tekintetem anya szemeibe fúrtam, hogy láthassam, mire hogyan reagál, tettem pár lépést hátra, majd megfordultam, és a legnagyobb nyugalommal mentem vissza a baráti társasághoz.

Leültem oda, ahol addig is voltam, figyelmen kívül hagytam a sajnálkozó, vagy az elismerő pillantásokat.

Alexander letelepedett mellém, mintha az előbbi kis közjátékot észre sem vette volna. Ahogy zöld szemeibe néztem, láttam, hogy már nem teljesen józan, de még nem is részeg.

 – Mi a baj? – kérdezte kedvesen.

Hogy mi a bajom?Éppen az, ami van: hogy kiderült, anya már jónéhány éve csalja apát, aki arra volt jó neki, hogy a véletlen becsúszott gyerekre – rám – vigyázzon, amíg ő éli az életét. Az, hogy ez a kijelentés, anya kijelentése, a kelleténél sokkal többször jutott eszembe. Az, hogy ide kellett költöznöm, mert a bíróság pénzügyi lapon döntött, és mivel egy ügyvéd többet keres, mint egy rendőr, anyámhoz ítéltek, ezért nem mehettem most még vissza apámhoz. Az, hogy a hétvégéket biztosan nem tudjuk majd együtt tölteni, vagy a szolgálat, vagy anya miatt. Az, hogy az előbbi ostoba kitörésemmel, mely olyan jónak tűnt pár perccel ezelőtt, most valószínűleg csak tovább rontottam az amúgy sem túl fényes helyzetemen. z, hogy egy furcsa, túlságosan erős késztetés az erdő felé csábít.

Persze, ezt nem akartam elmondani. Apának biztosan elmondtam volna, hisz ő mindent tud rólam, de most Alexandernek kell mondanom valamit. Valamit, ami nem panaszkodás, és valamit, ami miatt nem fog utánam jönni.

 – Nincs semmi baj – erőltettem mosolyt az arcomra. – Csak túl álmos vagyok. Hosszú volt ez a nap, úgyhogy megyek aludni. Köszi a meghívást – soroltam, aztán lassan, nehogy meglássa, mennyire éber vagyok, felálltam, elköszöntem a társaságtól, és a ház felé indultam. Lassan lépkedtem, hogy elhiggyék gyors távozásom kifogását, nehogy gyanút fogjanak.

Egy gondolat hasított belém: Mi lett a régi énemmel? Hisz én nem vagyok olyan, aki ki akarja játszani az embereket, aki bárkinek is hazudik, most pedig, mintha nem is én lennék. De csak azóta, mióta betettem ide a lábam. Lehet, hogy a helyben van valami...?!

Ezen már nem volt időm elgondolkodni, mert ahogy a ház eltakart a motorosok elől, és biztosra vettem, hogy senki sem lát, rohan ni kezdtem az erdő felé. Félni kezdtem. Ezt nem én akarom! És mégsem tudtam megállni. A testem most nem nekem engedelmeskedett, hanem valami megmagyarázhatatlan, rémisztő erőnek. Még a kerítés, és az ismeretlen, sötét rengeteg sem tudott megállítani. Úgy másztam fel a magas vadhálóra, mely az erdő és az udvar között húzódott, mintha egész életemben ezt gyakoroltam volna. Könnyedén átlendítettem a lábam, és leugrottam. A levelek hangosan zizegtek a cipőm alatt. A távolból még mindig hallatszott a zene. Az avar zizegését, ahogy valami nagyobb állat közeledett felém, azonban, nem tudta elnyomni.

Különös nyugalom uralkodott el rajtam, de egy részem ettől még inkább bepánikolt. Pár pillanat múlva, egy szürke farkast láttam meg. Égkék szeme egy gondolatnyi időre rám szegeződött, majd megfordult, és az erdő mélye felé iramodott. Követtem.

Néhány pillanatnyi rohanás után, az állat megtorpant, én pedig követtem a példáját. Mély lélegzetet vettem, és körbenéztem. Gyönyörű volt ez a hely: a fák olyan magasnak tűntek, mintha az égig érnének, a cserjék közt megannyi apró bogár neszezett, és keskeny, kitaposott ösvények futottak össze, hogy aztán egy tisztás felé vezessenek... Jólesett a tiszta levegő, melyet nem szennyezett az ember önpusztításának bűze, csak a csend volt, a nyugalom. És persze az is, hogy végre magamat irányítottam. Ismét én dönthettem el, mi teszek. Ennek azonban, nem tudtam sokáig örülni.

Sikításom megtörte az erdő csendjét. A földre rogytam, és nem tudtam, mivel érdemeltem ki ezt a kínt. Az egész bőröm égett, mintha savat öntöttek volna rá. A csontjaim apró darabokra törtek, hogy aztán másabb formájú, új csontokká álljanak össze. A gerincem mintha néhány másodpercig folyékony, vörösen izzó vasból lett volna, mielőtt újra megszilárdult. Az arcom atomjaira szakadt, majd újra alakot öltött. Sírni akartam, hátha csak megszabadulok a pokoli fájdalomtól, de a döbbenet gátat szabott ennek. Szenvedéseim nyögésekkel és sikoltásokkal adtam a világ tudtára. Nem, mintha bárki is meghallotta volna...

Mikor úgy éreztem, a bőröm apró, tüzes repeszek szántják végig, melyek nyomán valami növekedni kezd, már csak azt akartam, hogy vége legyen ennek, akár az életem árán is. Nem tudtam, pontosan mi, és miért történik velem, de abban biztos voltam, hogy a természet törvényei ellen való, és lehet, hogy a másvilágra segít...

Egy, mélyről jövő morgás rántott vissza a jelenbe. Mindent más szemszögből láttam, aztán rájöttem, a földön fekszem.

Megpróbáltam a kezem a földre támasztani, hogy könnyebben fel tudjak állni ,de mikor nem sikerült, lenéztem a kezeimre.

Pontosabban a szőrös, fehér farkasmancsra, ami a kezem helyén volt.