Apa mindig azt mondta, jobbak az érzékeim, mint a legtöbb emberé.
Ennek mindig örültem, mert borostyánszínű szemem és vörös hajam mellett ez még
egyedibbé, még szokatlanabbá tett. Ám most, mikor a hangos zene ritmusára meg–megrezdült
az ablak, nem különösebben örültem ennek, sőt, kifejezetten bosszantott, ahogy
az is, hogy a fejem egyre jobban fáj.
Mérgesen dobtam a kezemben lévő összehajtogatott pólókat az ágyra,
és kirohantam a szobámból. Bár a tornacipőm keltette hangokat tompította a
szürke szőnyeg, anya és Claudius mégis felfigyelt rám. Semmit sem kérdeztek
vagy tanácsoltak, de a pillantásukat a hátamban éreztem.
Nem foglalkoztam velük, kisiettem a bejárati ajtón, és végigmentem
egy keskeny járdán, mi, mint kiderült, egyenesen a sufnihoz vezetett.
A hang forrása felé közeledvén egyre elviselhetetlenebbé vált az
egész zene, különösen az énekes hörgése, mely nem úgy hallatszott, mintha erről
a világról jött volna... Bár lehet, csak azért gondoltam így, mert zavart a
hangerő.
Ahogy megálltam egy pillanatra az ajtó előtt, meglepődtem. Nem
tudom, pontosan mire számítottam, de abban biztos voltam, hogy nem erre. Egy
motorokkal teli műhely volt az, amit én kis sufninak néztem. Igaz,
kívülről kisebbnek látszott...
Mint aki otthon van, mentem be a műhelybe, egyenesen a laptophoz,
amire a majdnem a derekamig érő hangfal volt csatlakoztatva. Egy gombnyomással
sikerült leállítanom a zenét, de nem volt időm hozzászokni a hirtelen csendhez,
mely most úgy hatott rám, mint a sivatagban lévő emberre a friss víz.
– Mi van már?! – Fordult hátra a tetovált hátú, hosszú hajú fiú,
aki eddig egy motor fölé görnyedve javítgatott valamit. Meglepett a hangjában
lévő harag és gyűlölet. Ahogy zöld szemeibe néztem, tudtam, nem rám számított,
ezt a hangnemet másnak szánta.
Fogalmam sem volt, mit mondjak. A döbbenettől megszólalni sem
bírtam. Nem is sejtettem volna, hogy Claudius házában, pontosabban az
udvarában, egy ilyen embert látok majd, főleg, mikor rövid beszélgetéseink
alkalmával mindig a motorosokat szidta.
– Ki a franc vagy te? – Kérdezte a fiú immár egy kicsit kedvesebb,
ám még mindig gúnyos hangon. Kíváncsi voltam, miért ilyen? Azért, mert
lekapcsoltam a zenét, és hívás nélkül beléptem a kis birodalmába, csak nem
lehet ilyen mérges... Vagy mégis?
– Ezt én is kérdezhetném tőled – vágtam rá. Ha ő is ilyen, akkor én
sem fogom túlzásba vinni a kedveskedést.
Egy pillanatra halványan elmosolyodott, de mosolya, amilyen hirtelen
jött, olyan hirtelen el is tűnt, mielőtt még rájöhettem volna, mi váltotta ki
belőle.
– Alexander vagyok – jelentette ki, és látszott rajta, ennél többet
most nem fog elárulni magától. – Mit akarsz, Hercegnő? – Kérdezte, de az utolsó
szava olyan gúnyos volt, hogy kedvem támadt letörölni a pimasz vigyort a
képéről.
– Nem vagyok hercegnő – mondtam, de a tervezett sértődés helyett
inkább durcásnak hatott a hangom. Hogy eltereljem erről a figyelmét, az ezernyi
kérdésem közül kimondtam azt, ami most a leginkább foglalkoztatott: – Hogyhogy
itt vagy?
Ez hatott. Tekintete elkomorult, és szűkszavúan csak ennyit mondott: –
Claudius az apám. Hogy kerülsz ide?
Csak néztem rá. Ez valami vicc? Miért nem tudtam arról, hogy
létezik? Mikor akartak nekem szólni róla? Anya ezért mondta, hogy ne
hagyjam, hogy bárki is befolyásoljon?
– Anya magával hozott – csak ennyit bírtam hirtelen kinyögni.
Alexander elhúzta a száját, és csak ennyit mondott:
– Anyuci magával hozta a pici lányát is.
Hátat fordított nekem, és összekötött, hosszú haja félrecsúszott,
így végre megláthattam a teljes tetoválást – az egész hátát beborító bukott
angyalt, akinek a szárnyából kihullott fekete, véres tollak voltak kísérői a
sötét felhők felettről.
Furcsának találtam, hogy a nem annyira meleg idő ellenére Alexander
nem visel pólót, de tetszett a tetoválás, és érdekelt, mi a története. Már, ha
akad értelme, és nem csak a lázadás miatt tetováltatta magára…
A fiú letette az eszközeit, vett egy mély levegőt, felegyenesedett,
és Emma tudta, még kérdezni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése