Elátkozottak - 3.

– Anyuci magával hozta a pici lányát is – jelentette ki, és visszafordult a motorhoz, amit éppen javítgatott. Reménykedett benne, hogy elég gúnyos volt a hangja ahhoz, hogy kifejezze a hangulatát, a dühét, amiért nem mondtak el neki valamit, ami fontos. Haragudott az apjára és a menyasszonyára – amikor erre gondolt, még inkább utálta őket, már csak azért is, mert Zsófia semmi jót nem akart a körülötte lévőknek, és mégis, őt legalább nem bántotta az apja... –, amiért együtt vannak. Mikor megtudta, hogy Zsófia ide fog költözni, elhatározta, nem fog nekik hagyni egy perc nyugalmat sem. Utálták, amit ő szeretett, ezért amikor csak lehetett, zenét hallgatott. Nem szerették, ha ott van a közelükben, ezért tett róla, hogy egy pillanatra se felejtsék el.. Tudta, nagyon gyerekes dolog az, amit művel, de úgy volt vele, ha őt rossz dologra emlékeztetik minden nap, akkor nekik se teljenek el a napjaik valami kellemetlenség nélkül. Ehhez persze az sem jött rosszul, hogy nem tehették ki ebből a házból...

Erre itt van ez a lány, akiről már messziről látszik, nem hasonlít az anyjára, nem várja el, hogy az emberek istenítsék, és mindenki szeresse. Valamiért nem akart vele úgy viselkedni, ahogy másokkal. De mégis rajta vezette le a dühét. Hogy enyhítse a számára túlságosan nyomasztó csendet, megszólalt:

 – Kit keresel?

Nem épp a legbarátságosabb kérdés volt, de a semminél jobb. Csak remélte, már nem olyan csalódott a lány, mint mikor az előbb elfordult tőle. Nem szerette, ha valaki arcán megmutatkoznak az érzelmei. Hol marad akkor az az érdekes rész, amit mások úgy hívnak, ismerkedés, ha pár szó után már mindent le tudott olvasni a másik arcáról, ha nagyon hamar megtudja, ki mivel kapcsolatban, hogyan érez?

 – Nem tudom, csak hallottam a zenét, és zavart... – hallotta a lány bizonytalan mentegetőzését. Hová tűnt az előbbi énje, mikor még mindenféle fennakadás nélkül feleselt vele? Azt valahogy szimpatikusabbnak találta...

Visszafordult hozzá, és feltette a következő kérdést, melyről csak remélni merte, hogy választ kap rá:

 – Még mindig nem tudom, hogy hívnak, Hercegnő?

Az utolsó szóba ismét csempészett némi gúnyt, és örömmel látta, ez hatott: a lány szemében tűz lobbant, az előbbi szomorkás – csalódott arckifejezése eltűnt, és helyét határozottság vette át, mely Alexandernek sokkal szimpatikusabbá tette a vörös, hosszú hajjal keretezett, kedves arcot, melyben leginkább a sárga szempárt találta a legérdekesebbnek.

 – Emma vagyok – mondta a lány, és már el is fordult, hogy visszamenjen a házba, de mikor majdnem Claudiusba ütközött, megtorpant. Ahogy látta, Emma utálattal tekintett az apjára, mire azonnal tudta, egy oldalon állnak, és ezért kedveli egy kicsit.

 – Végre kuss van – jegyezte meg a férfi. Nem tudta megállni, hogy ne árulja el a tervét...

 – Majd este bepótoljuk a csendre pazarolt értékes perceket – ígérte, mire az apja mérgesen elviharzott, mert tudta, mit jelent ez, ellentétben Emmával, aki értetlenkedve nézett rá.

Nem volt kedve többet beszélni, ezért visszafordult a motorhoz, mire a lány a ház felé vette az irányt.