hangulatok (1.) :)

"Amint kilépsz a megszokott kis életedből, minden, amit ismertél, köddé válik. Az emberek megváltoznak, az érzések ismeretlenek lesznek, és végül már azt sem tudod, ki vagy valójában. És amikor már visszatérnél - nem teheted.
Biztos, hogy mindenképp változást akarsz? - kérdezte az angyal. Sötét szárnyai körülölelték őt, és a derengés, mely körülvette, eltűnt. Végül úgy tűnt, ő is csak egy ember a többi közül - éppen annyi különbséggel, hogy ő mindent tudott a világról, és elrendezte az emberek sorsát. Utóbbi esetében egy célja volt csupán: minél bonyolultabbá tenni azt."

Félév és összevonások, meg egy csodás zene :)

Sziasztok!
Rég volt már személyesebb bejegyzésem, így most egy ilyesmivel jövök.... :)

Végre vége lett az első félévnek. Mondanám, hogy gyorsan telt, mivel a hétköznapok tükrében úgy is tűnik, de néha meg túl lassan telt, és leginkább ez maradt meg bennem. Néha olyan, mintha egy-egy napot nem is én élnék meg, hanem egy másik ember.  Ilyen például az, amikor megmérettetések vannak. Dolgozat, felelés, bármi - egyszerűen csak bekapcsolom a robotpilótát, és írom, ami jónak tűnik. Ez most úgy hangzott, mint egy ultragáz reklámszöveg :D Mateknál ez így nem nagyon jött össze. Mindenesetre most sikerült összehoznom a gimnáziumi éveim során a legjobb félévimet - sőt, lehet, hogy az év végi eredményeim sem voltak még ilyen jók ebben a suliban. :) De hogy lássátok, miről is beszélek:

A magatartás és a szorgalom jegyeket magunknak szavazzuk meg, én megpróbáltam az ötöst, és szerencsére össze is jött :) a többi tárgy meg, úgy, ahogy kialakult.... :)

A másik, ami szintén ma történt és eléggé feldobta a napom, az a biológia tanárom megjegyzése volt.

"Nem tudom, tudjátok-e, de összevonásokat terveznek. Például összevonják a szemészetet, meg az ortopédiát. Tudjátok, miért?" - kérdezi az osztálytól, mire nagy csend, és értetlen tekintetek a válasz. Majd megmagyarázza: "Hogy együtt tudják tanulmányozni a nézését meg a járását."

És végül, a mostani kedvencem. :) Érdemes megfigyelni a technikát, amit a klip végén a csajok alkalmaznak, amikor a csávókat elviszik lemosni a jogtalanul viselt sminket. :)

Imádom az ilyen napokat :)

Beth

Elátkozottak - 7.

Ahogy magányos lépteim az utca kövén kopogtak, felidéztem a néhány órával ezelőtti emlékeimet, amikben a beálló csendben csak a falióra ketyegését lehetett hallani. Mikor apa felhívott, hogy megkérdezze, mi újság, nem sokat meséltem el neki. Az erdőbe tett látogatásom említését kerültem. Bárkit félre tudtam volna vezetni, de apámat nem. Jobban ismert bárkinél, és a hangomból észre is vette, ha valamit eltitkolok előle. Csak hallgatott, és várt, hogy kibökjem, ami nyomaszt, de nem hagytam magam, még akkor sem, mikor már majdnem elmondtam neki mindent.

Az első néhány percben nem tudtam, mi zavar jobban: hogy valaki elvarázsolt, és így farkassá tudok változni, vagy az, hogy van egy olyan nagy titkom, amiről nem tehetek, és mégsem mondhatom el senkinek sem, nehogy őrültnek találjanak.

Aztán elmentem sétálni, aminek az lett a vége, hogy az a furcsa ösztön megint a falka közelébe vezetett, átváltoztam, és ami különbözött a hajnali találkozásunktól, az az volt, hogy most szinte mindegyik kérdésemre kerülték a válaszadást. A varázslat miértjeiről kérdezősködtem, mikor tették rá a farkasokra, miért, és ki volt. Valamiért kíváncsi voltam arra, aki ennyire megváltoztatta az életemet. A sors fintora, hogy már nem láthatom őt.

Csak annyit sikerült kiderítenem, hogy a boszorkányt Seraphinának hívták, idős volt, és a varázs megkötése után nem sokkal, elfogyott a varázsereje, ami addig életben tartotta. Utána jött egy fiatal lány, aki Seraphina helyébe lépett, de az ő nevét már nem voltak hajlandóak elárulni. Az említését követő feszültség azonban még inkább kíváncsivá tett. Ki lehetett a lány?! És miért nem akarnak beszélni róla? Hová tűnt?

Mikor már a sokadik kérdésemre sem válaszoltak, csak az erdőt akarták megmutatni – mennyire szép, és a játszók közé is be akartak küldeni, próbáljam ki a farkas–létem örömeit – elegem lett belőlük. El sem köszöntem, csak búcsúzóul küldtem nekik néhány mérges gondolatot, és az út felé kocogtam. Mikor éreztem, a visszaváltozásom fájdalmai ismét engem akarnak, leheveredtem a fűbe, és hagytam a poklok összes kínzását, hadd alkossák újra testem. Legalább ez a sok szenvedés bizonyította ennek az egész őrületnek a valóságosságát.

 –– Szia! Hát te? – Kérdezte egy barátságos hang, mire összerezzentem. Észre sem vettem, hogy már a lakóházak közti keskeny úton vagyok, annyira a gondolataimba merültem. A hang forrása felé néztem. Egy, nálam jóval magasabb alak állt előttem. A férfi negyven körülinek nézett ki, de kék szemeiben a szomorúság látszott leginkább. Határozott léptekkel közeledett felém. A mozgása és kidolgozott izmai, melyek még a sötétkék pulóveren át is kirajzolódtak, viszont fiatalabbnak mutatták.

 –Jó napot – mondtam halkan. Nem tudtam, meghallotta–e vagy sem, mivel nem szoktam hangosan beszélni. Az emberek nem mindig hallják amit mondok.

Az idegen viszont nem úgy tűnt, mint aki nem hallotta meg. A kulcscsomóját a zsebébe dugta, és elém lépett:

 – Vlagyimir vagyok – mondta mosolyogva, és jobb kezét felém nyújtotta. Furcsa volt, hogy nem a teljes nevét mondta, de nem különösebben zavart. Úgy döntöttem, hogy én is így mutatkozok be. Minek venném ezt túl komolyan, ha más sem így tesz?!

 – Emma – fogadtam el a kézfogást, és kezdtem kellemetlenül érezni magam, amiért még nem volt alkalmam lecserélni az átváltozásom során összekoszolódott ruháimat. Úgy nézhettem ki, mint aki nem ad magára… Csak reméltem, hogy ez a Vlagyimir nem a kinézet alapján ítél. Bár, beszéd terén sem voltam elemében…

 – Hogyhogy erre jársz? – Kérdezősködött mosolyogva, amitől egyből több kedvem lett válaszolni. Kezdtem szimpatikusnak találni. Már az első találkozástól fogva megkedveltem az olyan embereket, akik sokat mosolyogtak. Általában az ilyen emberek valami nagyon rossz dolgon mentek át, ezért varázsol minden kis dolog mosolyt az arcukra, mert ők már megtanulták a kis dolgokat is értékelni. Ezért pedig mindig is tiszteltem az ilyen embereket.

 – Csak kicsit sétáltam, és kimentem az erdőbe. – vontam meg a államat. Mielőtt megkérdezhette volna, mit kerestem ott, hozzátettem: – Szeretem a természetet.

 – Nem láttalak még erre. Itt laksz a közelben? – tette fel az újabb kérdést, mielőtt még elgondolkodhattam volna azon, miért állított meg.

 – Pár házzal odébb lakom – intettem Claudius háza felé. – Tegnap költöztünk ide anyával, gondolom, ezért nem ismer – próbáltam kedvesen válaszolni. Minden bosszúságomat és a rossz gondolatokat az agyam egyik hátsó zugába űztem – majd később foglalkozom velük –, és elmosolyodtam. Olyan furcsa, de mégis jó érzés volt rámosolyogni egy vadidegenre. Rájöttem, szinte alig mosolygok, akkor is csak apára, vagy az ő szüleire, a nagyszüleimre.

 – Az nagyon jó. Üdvözöllek itt – mosolygott tovább, ami nekem most már kezdett érthetetlenné válni. Mindig ennyire vidám, vagy hogy van ez?

Vlagyimir telefonja csengeni kezdett. Mikor meglátta, ki hívja, felsóhajtott, egy pillanatra eltűnt az arcáról a mosoly, majd visszacsúsztatta a zsebébe a készüléket, és hadarni kezdett:

 – Ne haragudj, most mennem kell, vár a munka. Viszont, ha tényleg szereted a természetet, gyere el a vadasparkba. Van ott néhány állat, aminek olyan színű a szeme, mint a tiéd – mondta egy enyhe mosollyal, de a szeme még inkább elszomorodott, ahogy ezt mondta. Beült az autójába.

Mielőtt még eltűnt volna a távolban, intett, én pedig visszaintettem, de az az aggódó, és gondterhelt pillantás, melyet rám vetett, nem kerülte el a figyelmem. Nem tudtam hová tenni, de már megszoktam, hogy az emberek sokkal bonyolultabbak, mint amilyennek első látásra tűnnek. Úgy tűnik, ez az állatokra is igaz…

Elátkozottak - 6.

A mágia volt az élete. Ez minden percében segítette, apró kis megérzésekkel. Egyik sem volt több egy egyszerű sugallatnál, mégis, olyan hasznos információkat juttatott a birtokába, amiket másképp nem tudott volna megszerezni.

Egy ilyen megérzés szerint, az előtte álló falka régen sokkal nagyobb, és ezáltal erősebb is volt. Ezen kívül pedig ott volt a számára fontosabb dolog: az, hogy ez a falka az első falkák közé tartozik.

Úgy vélte, minden boszorkánynak van valami feladata, valami, amiért meg kellett születnie, amiért minden nehézségen túl kellett lennie. Ahogy abban is hitt, hogy ha megtalálja az élete célját, akkor azt tudni fogja. Majd érzi, hogy ez az ő helye ebben az őrült, zűrzavaros világban.

Eddig még nem tudta, ő miért létezik, de úgy érezte, ezekért a farkasokért tennie kell. Meg kell védenie őket, hogy ismét olyan nagyok és erősek, mint amilyenek régen voltak.

Tudta, hogy az állatok egymás között elsősorban testbeszéddel kommunikálnak, de mivel nem tudta, hogyan tudná elmutatni, amit szeretne, az általuk kevésbé használt módhoz folyamodott: a gondolatokhoz.

A farkasok pillanatnyi ijedtségét kihasználva, védelmet vont maga köré, úgy, hogy a farkasok ösztöneit elnyomva, a szándékaikat megmásította, épp csak annyira, hogy ne akarják őt megenni, és ha mégis meggondolnák magukat, amint felé indulnak, elfelejtik, mit is akartak.

Sejtette, később a gondolatok módosítását nagyon meg fogja bánni, de féltette az életét, és hirtelen jobb nem jutott eszébe.

Mikor már úgy érezte, nem tud erősebb védelmet alkotni, belenézett a falkavezér égszínkék szemébe, és csak erre gondolt: Tudom, mit akartok, mi kell nektek, és meg is tudom adni. Csak adjatok lehetőséget, hogy bebizonyíthassam!

Érezte a falkatagok döbbenetét, és rettegését. A félelem nyers, szúrós szaga szinte égette az orrát. Arra nem számított, hogy ennyire megrémülnek majd a hatalmától.

„Bizonyítsd hát!” – Üzente vissza a vezérük néhány másodperc múlva.

Eljött hát az idő, hogy visszaváltozzék, ugyanis ha nem a saját, emberi alakjában volt, nem tudott tárgyakat mozgatni.

Néhány, óráknak tűnő perc alatt, vissza is nyerte az emberi alakját. Amikor felállt, és leporolta magát, érezte, hogy lassan a mozdulatai i egyre erőtlenebbek, és lassabbak lesznek. Túl sok erejét pazarolta el. Pihennie kéne, de az  most még várat magára. Előbb még ételt kell adjon ezeknek az állatoknak.

Behunyta a szemét, széttárta a karjait, és minden más gondolatot kiűzött a fejéből. Csak arra a sok nyers húsra koncentrált, ami néhány pillanat múlva meg is jelent a havon.

Amíg a farkasok lakmároztak, elfordult, és megpróbálta leküzdeni a hányingerét, melyet a húscafatok látványa és szaga okozott. Túl sok háborút élt át ahhoz, hogy ne bírja elviselni.

Szédülni kezdett, és tudta, az utóbbi varázslatokkal túl messzire ment, túl sok energiáját emésztette fel ez az egész. Csak néhány napja volt ilyen rosszul, amikor rájött, merre is tart az élete.

Mielőtt még jobban visszaemlékezhetett volna arra a néhány napra, amit a varázslatai nélkül kellett kibírnia, a falka köré gyűlt. A szíve gyorsabban kezdett verni, mikor az jutott eszébe, talán mégsem volt mindez elég ahhoz, hogy megkegyelmezzenek neki.

A farkasok érthették ezt, mivel, hogy megnyugtassák, egyből hátrébb lépdeltek, és lehajtották a fejüket, ezzel kifejezvén tiszteletüket. Egyedül a vezér maradt a lábánál.

„Köszönjük. Meghagyjuk az életed. Többet nem tehetünk érted. Viszont te azt mondtad, meg tudod adni, ami nekünk kell. Hiszünk neked. De mégis, hogy gondoltad ezt? Hogy értetted?”

Próbált vele kapcsolatba lépni, de csak a sokadik próbálkozás után járt sikerrel.

Egy varázslattal. Ez a varázslat segít abban, hogy mindig legyen mit ennetek, és legyen valakik, aki megvéd titeket az emberek előtt.

„Mik a feltételek?” – kérdezősködött tovább a vezér. Seraphinának új ötlete támadt, amivel mágikus úton is a szavát adhatja.

Időre van szükségem, hogy megalkothassam a varázslatot. Addig, és azután sem hagylak magatokra. Hogy ne szeghessem meg a szavam, megköthetjük a Véresküt, amit, ha megszegek, az életemmel fizetek, ti pedig az erőmet kapjátok – magyarázta, megelőzvén a további kérdéseket.

„Hát legyen!” – egyezett bele a falkavezér, mire közelebb lépett, és az övére tűzött, saját maga készítette késsel – melyet minden szertartásnál alkalmazott –, vékony vágást ejtette a csuklóján. A farkasokhoz lépett, és az állat szájához nyomta vérző sebét, mire az lenyalta a vért. Tizenhárom csepp vér – csak ennyi távozott a sebből, mielőtt az behegedt volna.

Később az új, furcsa kötelékkel közte, és a farkasok között, meggyengülve, folytatta útját a város felé.

Fényjáték

A mindennapok is tartogatnak gyönyörűségeket.

Ma például ez várt rám. Örülök, hogy a rohanásban ilyen "apróságok" is feltűnnek, az ilyen gyönyörűségekért érdemes élni.

Sajnos csak ez az egy kép készült, mert már így is késésben voltam, de holnap remélem, valami hasonlóan szép fog ébreszteni. :)

Délután még erősebb, rózsaszínes-narancssárga fényjáték volt, arról sajnos nem készült kép...

A nap tanulsága: Mindig vigyél magaddal jó fényképezős cuccot ne telefonnal fényképezz, mint én :D 

Elátkozottak - 5.

Nem akartam hinni a szememnek. Nem lehetek farkas, az lehetetlen…

Meglepődtem, ez hogy lehet?! Ez ellentmond mindannak, amit a természet működéséről tudtam. Ám az értetlenség nem volt elegendő ahhoz, hogy elvonja a figyelmem a rettegésről.

Kérdések merültek fel bennem: Miért változtam át?! Miért én, és nem más?! Mivel érdemeltem ezt ki? Ez most átok, vagy áldás? Leszek még valaha ember? Ha igen, mikor? Ez mennyire fog majd meglátszani rajtam? Vagy örökre így maradok? Vagy mi lesz? Miért nem szólt erről valaki? Tud erről valaki, hogy ilyen megtörténhet? Miért alakult ez így?! – de  egyikre sem tudtam a választ, és ez még tovább fokozta az ijedtségemet. Mibe keveredtem?!

A pánik egyre jobban lehatalmasodott rajtam. A jobbomról halk, bizonytalan nyüszítést hallottam. Egy farkas hívott, tartsak vele. Először furcsa volt, hogy értettem, mit mond, de már nem rémültem meg igazán. Nem ez a legijesztőbb, ami most történt velem.

De mégis, hogyan követhetném, mikor még mindig itt fekszem és azt sem tudom, mihez kezdjek ezzel az új testtel? Fogalmam sincs, hogy tudom–e irányítani, vagy sem…

Úgy döntöttem, megpróbálok felállni. Lehet, hogy már sosem leszek többé ember – és ha mégis így van, akkor nem heverhetek itt a végtelenségig. Muszáj lesz kezdenem magammal valamit.

Reméltem, hogy ha megpróbálok megmozdulni, kiderül, hogy az egész csak káprázat volt, és semmivé sem változtam át, de ahogy felálltam – az izmaim meglepően könnyedén engedelmeskedtek –, és megráztam magam, mintha csak minden napomat farkasként tölteném, minden reményem köddé vált.

Nem akartam, hogy ez letörjön. A farkas várt rám, így cselekednem kellett. Próbálgattam az új testem, néhány fát kikerülve futottam egy keveset. Ámulatba ejtett a sok lehetőség, melyet ez az alak kínált. A gyorsaság, az erő, a kifejlett érzékek, és a furcsa érzés, amit ebben az új valómban nem tudtam hová tenni: a valahová tartozás érzését. Hisz itt, ebben az elhagyatott erdőben nincs senki, akit ismerek, aki kiválthatta volna ezt belőlem. Vagy talán mégis?

Néhány hossz után a szürke farkas ismét nyüszített, de már sokkal sürgetőbb volt. Meg sem várta, hogy reagálok–e valamit, egyszerűen elindult az erdő mélye felé, ahol ritkábbnak tűntek a fák.

Nem akartam egyedül maradni, így követtem a szürke, kecses állatot.

Ahogy kiértünk a fák alól, rájöttem, hogy amit korábban hatalmas, egybefüggő résznek tekintettem, nem az. Egy tisztás volt az.

Amint kiértem a füves területre, lecövekeltem. Hat erősnek tűnő farkassal találtam szemben magam. Az, amelyik idáig csalt, most visszaállt a falkájába, a vezér mellé, a jobbjára.

„Hát eljött” – éreztem egy furcsa, idegen gondolatot. Még sohasem éreztem ilyet. Az idegen gondolatok befészkelték magukat az elmémbe, és mikor megláttam a farkasok szemeit, rájöttem, ez az ő gondolatuk.  Erre, hogy megérzem a gondolataikat, végképp nem számítottam. Rémisztő volt a tudat, hogy nem csak én vagyok a fejemben. Az egész egyre inkább egy elrontott horrorfilmre emlékeztetett.

„Rémült. Ártalmatlan. Hagyhattok minket, majd én mindent elmagyarázok neki” – éreztem az újabb gondolataikat. Furcsálltam, hogy képesek emberként gondolkodni. Persze, ott voltak az ösztöneik is, de mégsem hittem volna, hogy képesek egymás között nemcsak a testük, vagy a hangjuk útján, hanem szép, mondatokba rendezett gondolatokon keresztül is megértetni a másikkal, amit szeretnének.

„Kövess!” – éreztem a határozott parancsot, aminek engedelmeskedtem.

Visszatértünk a rengetegbe, de ezúttal egy másik ösvényt választottunk a sétához. Csak most vettem észre, hogy a tisztás, melyen a falkával találkoztam, szabályos kör alakú. Hogy a természet alakította így, vagy valami furcsa természetfeletti erő miatt lett ilyen, már nem tudtam eldönteni.

„Jót tesz, ha mozogsz. Hamarabb megbarátkozol majd a farkas–éneddel.” – magyarázta a hím farkas, miközben mellettem lépdelt. Látszott rajta, ennél gyorsabb tempóhoz van szokva, de nem tette szóvá, aminek örültem. Nem szerettem, ha olyasvalamiért szólnak, amin nem nagyon tudok javítani. Most pedig  alig bírok menni. Még szoknom kell az új testemet.

„Már vártunk rád. Tudtuk, hogy hamarosan eljössz.” – magyarázott tovább.

Ezt nem értem. Úgy mondta ezt, mintha előre tudta volna, hogy egyszer csak ide tévedek, és átváltozom. Na persze, majd éppen  azt tudják, mit hoz a jövő...

„Nem csoda ez. A boszorka megmondta, hogy sosem maradunk védtelenül...” – hirtelen elhallgatott. Fogalmam sem volt, miről beszél. Miféle boszorka? Hogyhogy sosem maradnak védtelenül? Eddig ki védte őket? És ő hová lett? És ezeket hogy kérdezzem meg? Azt se tudom, ki van mellettem. Valamiért biztos voltam abban, hogy külön egyéniségek, már csak a kinézetükből ítélve is. Ez a farkas a világosszürke bundájával, és világoskék, már–már fehér szemeivel egyik falkataghoz sem hasonlított. Igaz, a többieket még nem volt időm alaposabban megfigyelni, de majd később megteszem.

„Azt jól teszed. Fontos vagy nekünk. Az emberek előtt kell képviselned a falkánkat. Hogy jobb legyen az életünk. Az előbb kicsit előre szaladtam. A boszorkáról és az elődeidről majd később beszélünk. Túl sok az információ, és túl kevés az idő hajnalig...” –válaszolta meg a gondolataimat. Szóval, belelát a fejembe? Vagy véletlenül is átirányítottam hozzá a kérdéseimet? Miért kevés az idő? Mit számít az? Ha feljön a nap, elporladok, mint a vámpírok a filmekben?

„Vicces, de nem. Seraphina ennél azért ügyesebb volt. Viszont biztosan van, aki észre fogja venni, hogy nem vagy otthon, és az nem jó, ha keresni kezdenek, azzal csak felhívod magadra a figyelmüket, ennek az egésznek pedig titokban kell maradnia. Ezért kérlek, a saját és a szeretteid érdekében ne áruld el soha senkinek a képességed!”

Igen, ez logikus. Még a végén elmegyógyintézetbe zárnának, azzal együtt, aki egy szavamat is elhitte. Már ha akadna ilyen...

„A legfontosabb, a titoktartás. Meg kell tartanod az emberi életed olyannak, amilyen eddig is volt, hogy senki se kezdhessen gyanakodni. A varázslatnak beláthatatlan következményei lehetnek, ha elárulod a tikot.”

Szóval egy varázslat változtatott meg. Eszembe jutott az "el vagyok varázsolva" szófordulat, ami most hirtelen új értelmet nyert.

Sosem fogom elárulni a titkot, fogadtam meg.

„Rendben.” – csak ennyit éreztem. Kis hallgatás után rájöttem, hogy arra vár, hogy kérdezzek.

Egy varázslat miatt változtam át? Miért éppen én? Vissza fogok még változni? És ha igen, akkor mikor?

„Nyugalom. Vissza fogsz változni, néhány órán belül. Később szépen megtanulod majd irányítani, mikor változol át, de az még hosszú idő... Egy boszorkány létrehozott egy olyan varázslatot, ami a tulajdonságai alapján választja ki a legalkalmasabb embert, aki Közvetítő lehet. Így nevezik azokat, akiknek olyan képessége van, mint neked.”

Vagyis valami miatt én lennék alkalmas. De pontosabban miért?

„Egészen biztosan te vagy a legalkalmasabb. Régóta éreztük már, hogy jössz majd. Nagy változást fogsz hozni, de hogy mit, azt nem tudom pontosan.”

És ahogy nevezitek, ennek a közvetítőnek, mi a feladata? Miért kell, képviselni a farkasokat az emberek előtt? És azt pontosan hogyan is kell csinálni? – próbáltam a lényegre térni, mivel láttam, hogy a sötétkék égbolt egy árnyalattal világosabb lett, ahogy közeledett a hajnal.

„Gondoskodnod kell arról, hogy az emberek ne ártsanak nekünk. Hogy ne haljunk éhen. Hogy ne kerüljünk az emberek tulajdonai közé, mert mi szabadok vagyunk. Ők is ugyanezt gondolják magukról, pedig nem azok. Fogságba ejtik a vadállatokat, hogy megmutassák, ők még ezt is megtehetik. A te feladatod, hogy ne tehessék meg velünk.  A módját, a segítésnek,

majd megtalálod magad.”

Bólintottam, és reméltem, hogy megérti. Az időnk fogyott. Az összes információt elraktároztam későbbre, hogy majd később átgondolhassam. Már csak annyi kérdésem volt, hogy mikor változom át legközelebb.

„Megérzed majd. Hallgass az ösztöneidre, azok mindig megadják majd a kérdéseidre a választ. Tappancs majd visszakísér. Menned kell.”

Tappancs. Gondolom, ő csalt ide. Viszont, ha neki van neve, akkor a többiek neve mi lehet?

„Az én nevem Jégszem.”

Milyen találó név! Pont illik rá…

Sürgetően lökött oldalra, egy olyan ösvényre, ami a tisztás felé vezetett. Egyre világosabb lett az égbolt, és egyre jobban éreztem az otthonom – vagy amit annak kellett tekintenem – vonzását. A fáradtság miatt már a szemem is alig bírtam nyitva tartani.

Csak néhány percbe telt, míg elköszöntem a falkától – ezt egy egyszerű, lehajtott fejjel megtett tisztelettudó pillantással és néhány hálás gondolattal letudtam –, visszamentünk az erdőbe, elég távol a kerítéstől, és így azoktól, akik meghallhatnak, és Tappancs magamra hagyott. Már visszatért a falkához, vagy legalábbis nem hallottam a lépteit.

Kezdtem türelmetlen lenni, mikor a fájdalom ismét a hatalmába kerített. Bár tudtam, mire számítsak, most is meglepett a túl nagy kín, és elég kimerült voltam ahhoz, hogy ne bírjam leküzdeni a fájdalmakat, ne tartsak ki. Így, amikor ismét fájdalmasan izzani kezdett a bőröm, minden elsötétült előttem.

Mire magamhoz tértem, már ismét ember voltam. Ennek még sosem örültem ennyire. Feltápászkodtam, mire minden izmom sajogni kezdett, így tiltakozván a túlzott megpróbáltatások miatt. Végignéztem magamon, piszkos ruháimon, remegő kezeimen, és mikor úgy éreztem, tudok menni, kirohantam a fák közül, felmásztam a kerítésre, és mikor valahogy sikerült bejutnom a házba, a fürdőszobát céloztam meg. Feltett szándékom volt, hogy mivel nem sikerült elrohannom a furcsa emlékek elől, el akartam tüntetni magamról mindent, ami bizonyíték lehet arra, hogy ez tényleg megtörtént velem.

Miután ismét tiszta voltam, és kényelmes ruhákba bújtam, visszamentem a szobámba. Bár a gondolataim kavarogtak, tudtam, pillanatokon belül elér majd az álom.

Majdnem sikerült elaludnom, mikor éles kopogtatás tépett ki az alvás édes karmai közül.

– Ki az?! – Szóltam ki mérgesen, mire halk, keserű nevetést hallottam.

– Alexander – mondta, és besétált. Ez még inkább felébresztett.

– Hogyhogy bejössz, amikor azt sem tudod, hogy mit csinálok, és nem–e zavarnál? – Kérdeztem. Persze, egyáltalán nem zavart, sőt, örültem neki, hogy valaki rám nyitja az ajtót. Azért kicsit próbáltam éreztetni vele, hogy nem szeretem, ha a kérésem nélkül bejönnek.

– Ne hidd, hogy minden elkerüli a figyelmem. Eltűntél valahová, és húsz perccel ezelőtt, még nem voltál itt. – állapította meg. Együtt érző hangjából arra következtettem, azt gondolhatja, hogy a költözés viselt meg ennyire.

Gyűlöltem hazudni, de csak most jöttem rá, ha nem akarok elbukni, és szeretnék valamire jutni, akkor meg kell tennem. Hazudnom kell mindenkinek, mert az igazság túl sok és túl fájdalmas ahhoz, hogy az emberek elfogadják. Ha erre gondolhat, akkor erre kell alapoznom a hazugságomat. Jobbat nem tehetek, és ez csak az igazság egy részének elhallgatása lesz, ezzel nyugtattam magam.

–  Na jó, igazad van. Nem jöttem egyből aludni, kicsit elmentem sétálni. Bementem az erdőbe, kicsit eltévedtem, sokára tértem vissza – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

 –  Értem. Azt hittem, valami más baj is van. – Sóhajtotta, és tett egy lépést az ajtó felé.

Igen, van még más baj is, gondoltam, de arról nem beszélhetek. Pedig olyan jó lenne! Olyan hihető lenne az egész, ha elmondhatnám valakinek! Ha valaki értené, mi a bajom. Ha valakivel tudnék beszélni erről is. De nem lehet tudni, ennek milyen következményei lennének, és senkit sem kárhoztathatok arra, hogy ismeretlen veszéllyel találja szemben magát – miattam. Mert abban biztos voltam, hogy egy titok elárulása valami igazán veszélyes dolgot indít el.

 – Nincs semmi baj – mondtam. Alexander bólintott, majd kiment a szobából. Ahogy kilépett, pár pillanat múlva, már át is adtam magam az alvás megnyugtató hatalmának.

***

A fiú fáradtan lépett a szobájába. Rájött, csak akkor jön be a házba, ha enni, vagy aludni akar, most pedig azt is meg kell szoknia, hogy néha Emmához is benéz. Bár ennyit, úgy érezte, vállalnia kell a lányért. Még eléggé mélyen élt benne az az idő, mikor ő költözött ide. Tudta, hogy az anyjának is, és neki is sokkal jobb, ha nincsenek együtt a szülei, de mégis szenvedett. Dühös volt az apjára, amiért olyan kegyetlen volt az anyjával, és dühös volt mindenkire, amiért hagyták ezt.

A lánnyal úgy volt, hogy bár nem tudta, mi is történt velük, azt viszont látta rajta, hogy nem tetszik neki a helyzet, és nem kedveli Zsófiát. Mindkettőt meg tudta érteni. Saját tapasztalataiból pedig azt is tudta, hogy mennyire örült volna, ha valakivel tud beszélni. Ő ezt nem kapta meg, legalábbis nem azonnal, csak akkor, amikor már megismerte a motoros haverjait. Igaz, ők nem azok, akikkel igazán el lehet beszélgetni, de a semminél jobb.

Túl sok érzést ismert ahhoz, hogy hagyja, a lányt ezek gyötörjék. Úgy döntött, akármi legyen, ő mindig ott lesz neki, hogy sose legyen egyedül.

Elátkozottak - 4.

Imádom a könyveket, főleg azokat, amikben olyan dolgok vannak, amik biztosan nem történhetnek meg, már csak azért is, mert a lények egy része, nem is létezik. Imádom, hogy elfeledteti egy kis időre a rossz dolgokat, hogy megismerhetem más képzeletvilágát.

Éppen a farkasokról, vagyis a kedvenc állataimról olvastam, mikor valaki kopogott. A csendben, mely a szobára telepedett, elég hangosnak tűnt ahhoz, hogy összerezzenjek.

Akárki is volt az, nem volt kedvem beszélni vele. Csak kicsit egyedül akarok leni, és pihenni.

Amikor újra kopogtatott, fülelni kezdtem, ki lehet az? Persze, túl egyszerű lett volna megkérdezni, ezért döntöttem úgy, hogy hallgatózom, és ha meghallom anya gyors légzését – mely tökéletesen illett tűzrőlpattant egyéniségéhez –, és a combján doboló ujjait, ami nála már megszokássá vált, akkor nem reagálok, mintha csak aludnék.

Így hát figyelni kezdtem, és meghallottam a lassú, nyugodt lélegzetvételeket, illetve a frusztrált sóhajtást, mely eléggé mély volt ahhoz, hogy ne anyáé legyen. Úgy döntöttem, hogy a látogatóm bejöhet.

–     Szabad! – Szóltam ki, mire Alexander jött be a szobámba, olyan lendülettel, mintha valaki kergetné. Bár nem gondolkodtam el, ki lehet az, rá biztosan nem számítottam. Amikor beszéltünk, úgy tűnt, határozottan nem kedvel. Mit akarhat most?

– Nem jössz ki egy kicsit? Páran összegyűlünk, kicsit lazítunk.

Bizonytalan volt. Ezt furcsálltam. Nem olyannak tűnt, aki nem biztos abban, amit tesz.

Kíváncsivá tett, és jólesett, hogy legalább gondolt rám. És persze, nem akartam udvariatlan lenni, hogy élből elutasítsam, ezért bólintottam:

 – Rendben. Köszi, hogy szóltál. Mindjárt megyek – varázsoltam az arcomra egy mosolyt, mire, amilyen hirtelen jött, olyannal is távozott, és csak reméltem, nem sértettem meg azzal, hogy így válaszoltam, mint aki alig várja, hogy a másik eltűnjön.

Lassan felkeltem, és kisétáltam a házból. Délután, miután az összes holmimnak helyet találtam, körbejártam, és mostanra már úgy tudtam, mit merre találok ebben a hatalmas házban és a környékén, mintha mindig is itt éltem volna.

Az első, Harley Davidsonon érkező párral egyszerre értem oda a műhely elé, a tábortűzhöz. valami gyors zene ment, de hogy mit hörgött az énekes, ezt már nem értettem. De legalább elviselhető hangerőn szólt...

Néhány perc alatt, még hatan érkeztek. Bemutatkoztunk, ahogy kell, de ezt leszámítva nem tudtam beszélni velük, mert nem volt miről.

Leültem a tábortűz mellé, a lányokhoz, hallgattam a csevegésüket ruhákról, közös ismerősökről... Néha tőlem is kérdeztek ezt–azt, de egyiküket sem kedveltem meg. Lehet azért, mert fáradt voltam?

Viszont, amikor Alexander mellém telepedett, és sörrel kínált, eléggé meglepődtem. Visszautasítottam az alkoholt, de mielőtt bármit is  reagálhatott volna, az egyik fiú visszahívta a motorjához, mire ő azonnal oda is ment.

 – Emma! – Hallottam a hátam mögül anya hangját. Dühös volt. Nem is kicsit... – Azonnal gyere el onnan! – Parancsolta, nem pedig kérte, vagy tanácsolta. Tudtam, hogy szeret nekem parancsolni, de a kellemes nyugalmat, amit az elmúlt kis időben éreztem, egy pillanat alatt felváltotta a düh. dühös voltam rá, mert ez a hangnem eszembe juttatta, pont így vett rá arra, hogy ide jöjjek. Ez pedig még több rossz emléket hozott elő, mely csak olaj volt a tűzre.

Nem vártam meg, míg megparancsolja, menjek oda hozzá, hogy aztán karom ragadjon, és berángasson a házba. Odamentem hozzá, az elhatározással, hogy véget vetek annak, hogy mindig azt csinálom, amit ő mond. Elégszer éreztem magam rosszul az ő döntései miatt, hogy idáig jussak.

 – Tessék? – kérdeztem illemtudóan. Reménykedtem, hogy az érzéseim nem tükröződnek az arcomon. Csak most jöttem rá, hogy lehet, léggé meg fogom sérteni ahhoz, hogy visszaküldjön apámhoz. Amit egyáltalán nem bánnék, sőt...

 – Mit csináltál te ott? Hogy képzeled, hogy ezekkel a szemét alakokkal vegyülsz?! – Kérdezte. Talán azt hitte, ezzel jobb belátásra bír... De azt, hogy ezeket a vidám embereket, akiket én jónk látok, szemét alakoknak nevezett, kiborított.

 – Megismerkedem velük. Egész jó embereknek tűnnek – mondtam anya barna szemeibe nézve. Egy pillanatig csak bámult rám, majd utálattal telt hangon, csak ennyit mondott:

 – Ha odamész, nekem nincsen többé lányom.

Ez az elevenembe talált. Hát ennyire tartott, mint lányát?! Egyszer nem úgy cselekszem, ahogy azt ő akarja, és ezzel próbál zsarolni?! Ezzel, a haragon kívül, semmit sem ért el nálam.

Éreztem a motorosok rám szegeződő pillantásait, melyek mintha lyukat akartak volna égetni a hátamba, a haragom, mely elsősorban anyámra irányult, és a szabadságvágyat...

Egy másodpercbe sem telt, mire elmosolyodtam, tekintetem anya szemeibe fúrtam, hogy láthassam, mire hogyan reagál, tettem pár lépést hátra, majd megfordultam, és a legnagyobb nyugalommal mentem vissza a baráti társasághoz.

Leültem oda, ahol addig is voltam, figyelmen kívül hagytam a sajnálkozó, vagy az elismerő pillantásokat.

Alexander letelepedett mellém, mintha az előbbi kis közjátékot észre sem vette volna. Ahogy zöld szemeibe néztem, láttam, hogy már nem teljesen józan, de még nem is részeg.

 – Mi a baj? – kérdezte kedvesen.

Hogy mi a bajom?Éppen az, ami van: hogy kiderült, anya már jónéhány éve csalja apát, aki arra volt jó neki, hogy a véletlen becsúszott gyerekre – rám – vigyázzon, amíg ő éli az életét. Az, hogy ez a kijelentés, anya kijelentése, a kelleténél sokkal többször jutott eszembe. Az, hogy ide kellett költöznöm, mert a bíróság pénzügyi lapon döntött, és mivel egy ügyvéd többet keres, mint egy rendőr, anyámhoz ítéltek, ezért nem mehettem most még vissza apámhoz. Az, hogy a hétvégéket biztosan nem tudjuk majd együtt tölteni, vagy a szolgálat, vagy anya miatt. Az, hogy az előbbi ostoba kitörésemmel, mely olyan jónak tűnt pár perccel ezelőtt, most valószínűleg csak tovább rontottam az amúgy sem túl fényes helyzetemen. z, hogy egy furcsa, túlságosan erős késztetés az erdő felé csábít.

Persze, ezt nem akartam elmondani. Apának biztosan elmondtam volna, hisz ő mindent tud rólam, de most Alexandernek kell mondanom valamit. Valamit, ami nem panaszkodás, és valamit, ami miatt nem fog utánam jönni.

 – Nincs semmi baj – erőltettem mosolyt az arcomra. – Csak túl álmos vagyok. Hosszú volt ez a nap, úgyhogy megyek aludni. Köszi a meghívást – soroltam, aztán lassan, nehogy meglássa, mennyire éber vagyok, felálltam, elköszöntem a társaságtól, és a ház felé indultam. Lassan lépkedtem, hogy elhiggyék gyors távozásom kifogását, nehogy gyanút fogjanak.

Egy gondolat hasított belém: Mi lett a régi énemmel? Hisz én nem vagyok olyan, aki ki akarja játszani az embereket, aki bárkinek is hazudik, most pedig, mintha nem is én lennék. De csak azóta, mióta betettem ide a lábam. Lehet, hogy a helyben van valami...?!

Ezen már nem volt időm elgondolkodni, mert ahogy a ház eltakart a motorosok elől, és biztosra vettem, hogy senki sem lát, rohan ni kezdtem az erdő felé. Félni kezdtem. Ezt nem én akarom! És mégsem tudtam megállni. A testem most nem nekem engedelmeskedett, hanem valami megmagyarázhatatlan, rémisztő erőnek. Még a kerítés, és az ismeretlen, sötét rengeteg sem tudott megállítani. Úgy másztam fel a magas vadhálóra, mely az erdő és az udvar között húzódott, mintha egész életemben ezt gyakoroltam volna. Könnyedén átlendítettem a lábam, és leugrottam. A levelek hangosan zizegtek a cipőm alatt. A távolból még mindig hallatszott a zene. Az avar zizegését, ahogy valami nagyobb állat közeledett felém, azonban, nem tudta elnyomni.

Különös nyugalom uralkodott el rajtam, de egy részem ettől még inkább bepánikolt. Pár pillanat múlva, egy szürke farkast láttam meg. Égkék szeme egy gondolatnyi időre rám szegeződött, majd megfordult, és az erdő mélye felé iramodott. Követtem.

Néhány pillanatnyi rohanás után, az állat megtorpant, én pedig követtem a példáját. Mély lélegzetet vettem, és körbenéztem. Gyönyörű volt ez a hely: a fák olyan magasnak tűntek, mintha az égig érnének, a cserjék közt megannyi apró bogár neszezett, és keskeny, kitaposott ösvények futottak össze, hogy aztán egy tisztás felé vezessenek... Jólesett a tiszta levegő, melyet nem szennyezett az ember önpusztításának bűze, csak a csend volt, a nyugalom. És persze az is, hogy végre magamat irányítottam. Ismét én dönthettem el, mi teszek. Ennek azonban, nem tudtam sokáig örülni.

Sikításom megtörte az erdő csendjét. A földre rogytam, és nem tudtam, mivel érdemeltem ki ezt a kínt. Az egész bőröm égett, mintha savat öntöttek volna rá. A csontjaim apró darabokra törtek, hogy aztán másabb formájú, új csontokká álljanak össze. A gerincem mintha néhány másodpercig folyékony, vörösen izzó vasból lett volna, mielőtt újra megszilárdult. Az arcom atomjaira szakadt, majd újra alakot öltött. Sírni akartam, hátha csak megszabadulok a pokoli fájdalomtól, de a döbbenet gátat szabott ennek. Szenvedéseim nyögésekkel és sikoltásokkal adtam a világ tudtára. Nem, mintha bárki is meghallotta volna...

Mikor úgy éreztem, a bőröm apró, tüzes repeszek szántják végig, melyek nyomán valami növekedni kezd, már csak azt akartam, hogy vége legyen ennek, akár az életem árán is. Nem tudtam, pontosan mi, és miért történik velem, de abban biztos voltam, hogy a természet törvényei ellen való, és lehet, hogy a másvilágra segít...

Egy, mélyről jövő morgás rántott vissza a jelenbe. Mindent más szemszögből láttam, aztán rájöttem, a földön fekszem.

Megpróbáltam a kezem a földre támasztani, hogy könnyebben fel tudjak állni ,de mikor nem sikerült, lenéztem a kezeimre.

Pontosabban a szőrös, fehér farkasmancsra, ami a kezem helyén volt.

Elátkozottak - 3.

– Anyuci magával hozta a pici lányát is – jelentette ki, és visszafordult a motorhoz, amit éppen javítgatott. Reménykedett benne, hogy elég gúnyos volt a hangja ahhoz, hogy kifejezze a hangulatát, a dühét, amiért nem mondtak el neki valamit, ami fontos. Haragudott az apjára és a menyasszonyára – amikor erre gondolt, még inkább utálta őket, már csak azért is, mert Zsófia semmi jót nem akart a körülötte lévőknek, és mégis, őt legalább nem bántotta az apja... –, amiért együtt vannak. Mikor megtudta, hogy Zsófia ide fog költözni, elhatározta, nem fog nekik hagyni egy perc nyugalmat sem. Utálták, amit ő szeretett, ezért amikor csak lehetett, zenét hallgatott. Nem szerették, ha ott van a közelükben, ezért tett róla, hogy egy pillanatra se felejtsék el.. Tudta, nagyon gyerekes dolog az, amit művel, de úgy volt vele, ha őt rossz dologra emlékeztetik minden nap, akkor nekik se teljenek el a napjaik valami kellemetlenség nélkül. Ehhez persze az sem jött rosszul, hogy nem tehették ki ebből a házból...

Erre itt van ez a lány, akiről már messziről látszik, nem hasonlít az anyjára, nem várja el, hogy az emberek istenítsék, és mindenki szeresse. Valamiért nem akart vele úgy viselkedni, ahogy másokkal. De mégis rajta vezette le a dühét. Hogy enyhítse a számára túlságosan nyomasztó csendet, megszólalt:

 – Kit keresel?

Nem épp a legbarátságosabb kérdés volt, de a semminél jobb. Csak remélte, már nem olyan csalódott a lány, mint mikor az előbb elfordult tőle. Nem szerette, ha valaki arcán megmutatkoznak az érzelmei. Hol marad akkor az az érdekes rész, amit mások úgy hívnak, ismerkedés, ha pár szó után már mindent le tudott olvasni a másik arcáról, ha nagyon hamar megtudja, ki mivel kapcsolatban, hogyan érez?

 – Nem tudom, csak hallottam a zenét, és zavart... – hallotta a lány bizonytalan mentegetőzését. Hová tűnt az előbbi énje, mikor még mindenféle fennakadás nélkül feleselt vele? Azt valahogy szimpatikusabbnak találta...

Visszafordult hozzá, és feltette a következő kérdést, melyről csak remélni merte, hogy választ kap rá:

 – Még mindig nem tudom, hogy hívnak, Hercegnő?

Az utolsó szóba ismét csempészett némi gúnyt, és örömmel látta, ez hatott: a lány szemében tűz lobbant, az előbbi szomorkás – csalódott arckifejezése eltűnt, és helyét határozottság vette át, mely Alexandernek sokkal szimpatikusabbá tette a vörös, hosszú hajjal keretezett, kedves arcot, melyben leginkább a sárga szempárt találta a legérdekesebbnek.

 – Emma vagyok – mondta a lány, és már el is fordult, hogy visszamenjen a házba, de mikor majdnem Claudiusba ütközött, megtorpant. Ahogy látta, Emma utálattal tekintett az apjára, mire azonnal tudta, egy oldalon állnak, és ezért kedveli egy kicsit.

 – Végre kuss van – jegyezte meg a férfi. Nem tudta megállni, hogy ne árulja el a tervét...

 – Majd este bepótoljuk a csendre pazarolt értékes perceket – ígérte, mire az apja mérgesen elviharzott, mert tudta, mit jelent ez, ellentétben Emmával, aki értetlenkedve nézett rá.

Nem volt kedve többet beszélni, ezért visszafordult a motorhoz, mire a lány a ház felé vette az irányt.

Elátkozottak - 2.

 A hó ropogott a súlya alatt, pedig nem is volt nehéz. Sőt, az utóbbi hónapokban sokat fogyott, és a varázslás is egyre inkább kimerítette. Érezte, hogy már csak pár hónapja lehet hátra. Ez a felismerés, hogy kezdi elhagyni az ereje, mely már kétszáz éve éltette, megrémisztette. Nem akart még meghalni, addig nem, míg el nem búcsúzott a húgától, akiben szintén ott lapult a varázslás ősi tudománya. Ám akárhogy kereste, nem találta meg. Hogy miért, azt maga sem tudta pontosan. Lehet, hogy elvesztette őt, mint sok mást, mit szeretett...

 Hiányzott neki a normális, emberi élet, melyet csak tizenhárom éves koráig élhetett. Addig, amíg az ereje elő nem tört, és rá nem jöttek, micsoda ő.

 Azután, a családjával együtt, költözködni kezdtek. Sehol sem maradtak tovább pár évnél. Menniük, menekülniük kellett az emberek elől, mielőtt azok még gyanút fogtak volna. Tizennyolc éves korától, már egyedül járta a világot, mindig arra ment, amerre a megérzései vezették.

 Most is ez tette. A hideget és nehéz hátizsákjának – melyet maga varrt, és néhány ráolvasással elég naggyá tette ahhoz, hogy mindene elférjen benne – lassító erejét nem érezte már, ezt is megoldotta, mint minden mást, varázslatokkal.

 Hirtelen megtorpant. Nem volt egyedül. Rajta kívül még legalább tíz élőlény jelenlétét érzékelte.  

 Hallotta lassú lépteiket, ahogy felé közelednek. A kihalt erdőben minden egyes hóba süllyedő mancs hangja olyan hangosnak bizonyult, mint a puskalövés. Bár itt a hó csak a lábszára közepéig ért, tisztában volt vele, a meneküléssel nem sokra menne. Viszont, érezte az állatok éhségét, és örömét, amiért találtak valami ennivalót – őt.

 Bár utálta, most érezte, mégis meg kel tennie. Farkassá kell változnia, hogy életben maradhasson.

 Behunyta a szemét, és elmormolta a varázsigét, majd a következő pillanatban  a földre rogyott, és átadta magát  fájdalomnak. Sokkal rosszabb volt, mint a legutóbbi alakváltásakor: érezte, ahogy minden csontja eltörik, majd újra összeforr, a bőre megváltozik, és hosszú, tömött szürkésbarna szőre nő. Legvégül az arccsontja változott meg, hosszúra nyúlt, és néhány percnyi kínlódás után, már farkas volt.

  Ahogy felállt a földről, és lerázta magáról a bundájára ragadt havat, magán érezte a falka döbbent tekintetét. Felemelte a fejét, és szemben találta magát a legerősebb, legmagasabb hímmel, a vezérrel.

Elátkozottak - 1.

 Apa mindig azt mondta, jobbak az érzékeim, mint a legtöbb emberé. Ennek mindig örültem, mert borostyánszínű szemem és vörös hajam mellett ez még egyedibbé, még szokatlanabbá tett. Ám most, mikor a hangos zene ritmusára meg–megrezdült az ablak, nem különösebben örültem ennek, sőt, kifejezetten bosszantott, ahogy az is, hogy a fejem egyre jobban fáj.

 Mérgesen dobtam a kezemben lévő összehajtogatott pólókat az ágyra, és kirohantam a szobámból. Bár a tornacipőm keltette hangokat tompította a szürke szőnyeg, anya és Claudius mégis felfigyelt rám. Semmit sem kérdeztek vagy tanácsoltak, de a pillantásukat a hátamban éreztem.

 Nem foglalkoztam velük, kisiettem a bejárati ajtón, és végigmentem egy keskeny járdán, mi, mint kiderült, egyenesen a sufnihoz vezetett.

 A hang forrása felé közeledvén egyre elviselhetetlenebbé vált az egész zene, különösen az énekes hörgése, mely nem úgy hallatszott, mintha erről a világról jött volna... Bár lehet, csak azért gondoltam így, mert zavart a hangerő.

 Ahogy megálltam egy pillanatra az ajtó előtt, meglepődtem. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de abban biztos voltam, hogy nem erre. Egy motorokkal teli műhely volt az, amit én kis sufninak néztem.  Igaz, kívülről kisebbnek látszott...

 Mint aki otthon van, mentem be a műhelybe, egyenesen a laptophoz, amire a majdnem a derekamig érő hangfal volt csatlakoztatva. Egy gombnyomással sikerült leállítanom a zenét, de nem volt időm hozzászokni a hirtelen csendhez, mely most úgy hatott rám, mint a sivatagban lévő emberre a friss víz.

 – Mi van már?! – Fordult hátra a tetovált hátú, hosszú hajú fiú, aki eddig egy motor fölé görnyedve javítgatott valamit. Meglepett a hangjában lévő harag és gyűlölet. Ahogy zöld szemeibe néztem, tudtam, nem rám számított, ezt a hangnemet másnak szánta.

 Fogalmam sem volt, mit mondjak. A döbbenettől megszólalni sem bírtam. Nem is sejtettem volna, hogy Claudius házában, pontosabban az udvarában, egy ilyen embert látok majd, főleg, mikor rövid beszélgetéseink alkalmával mindig a motorosokat szidta.

 – Ki a franc vagy te? – Kérdezte a fiú immár egy kicsit kedvesebb, ám még mindig gúnyos hangon. Kíváncsi voltam, miért ilyen? Azért, mert lekapcsoltam a zenét, és hívás nélkül beléptem a kis birodalmába, csak nem lehet ilyen mérges... Vagy mégis?

 – Ezt én is kérdezhetném tőled – vágtam rá. Ha ő is ilyen, akkor én sem fogom túlzásba vinni a kedveskedést.

Egy pillanatra halványan elmosolyodott, de mosolya, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt, mielőtt még rájöhettem volna, mi váltotta ki belőle.

 – Alexander vagyok – jelentette ki, és látszott rajta, ennél többet most nem fog elárulni magától. – Mit akarsz, Hercegnő? – Kérdezte, de az utolsó szava olyan gúnyos volt, hogy kedvem támadt letörölni a pimasz vigyort  a képéről.

 – Nem vagyok hercegnő – mondtam, de a tervezett sértődés helyett inkább durcásnak hatott a hangom. Hogy eltereljem erről a figyelmét, az ezernyi kérdésem közül kimondtam azt, ami most a leginkább foglalkoztatott: – Hogyhogy itt vagy?

Ez hatott. Tekintete elkomorult, és szűkszavúan csak ennyit mondott: – Claudius az apám. Hogy kerülsz ide?

 Csak néztem rá. Ez valami vicc? Miért nem tudtam arról, hogy létezik? Mikor akartak nekem szólni róla?  Anya ezért mondta, hogy ne hagyjam, hogy bárki is befolyásoljon?

 – Anya magával hozott – csak ennyit bírtam hirtelen kinyögni.

Alexander elhúzta a száját, és csak ennyit mondott:

 – Anyuci magával hozta a pici lányát is.

 Hátat fordított nekem, és összekötött, hosszú haja félrecsúszott, így végre megláthattam a teljes tetoválást – az egész hátát beborító bukott angyalt, akinek a szárnyából kihullott fekete, véres tollak voltak kísérői a sötét felhők felettről.

 Furcsának találtam, hogy a nem annyira meleg idő ellenére Alexander nem visel pólót, de tetszett a tetoválás, és érdekelt, mi a története. Már, ha akad értelme, és nem csak a lázadás miatt tetováltatta magára…

 A fiú letette az eszközeit, vett egy mély levegőt, felegyenesedett, és Emma tudta, még kérdezni fog.

Elátkozottak - prológus

 Az esőcseppek olyanok, mint az emberek: kicsik, jelentéktelennek tűnnek, de együtt bármit képesek elérni – gondolta, miközben az autó ablakán folyó apró kis cseppeket nézte. Érezte, ahogy lassan lehúzódik az autó az útról, és megállnak.

 Minden szó nélkül kiszállt, megragadta a csomagjait, és követte az anyját.

 A nő bement a fehér kapun, majd végigkocogott a járdán, és kinyitotta a tömör, fenyőszínű ajtót. Betessékelte a nappaliba, ahol a lány körül sem nézett, és remélte, az anyja észreveszi ezt az apró, elutasító kis gesztust.

 – Gyere már! – sürgette a nő, és ebből tudta, hogy mint szinte minden, ez sem kerülte el a figyelmét. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy ez nem tetszik neki, és még vissza fogja kapni ezt.

 Úgy érezte, jogos lenne, ha az anyja bármiféle sértést a fejéhez vágna. Megérdemelné, már csak azért is, mert nem osztotta a végtelen lelkesedést az új vőlegényével, Claudiussal kapcsolatban. Az pedig, hogy miatta Farkasvölgybe kellett költöznie, további utálatos, apró tettekre sarkallta. Nem a változás ellen volt, csak azt nem szerette, hogy a szeretett apjával így sokkal kevesebb időt tud majd tölteni.

 – Ez lesz a szobád. A fürdő ott van, a konyha meg ott – mutatott az ajtókra. A lány bólintott, és valami köszönet féleséget mormogott.

 Az anyja a nappali felé indult, de pár lépés után visszafordult:

 – Ja, és Emma... – Kezdett bele a mondandójába, de kicsit elakadt.

 – Tessék? – Vágta rá a lány azonnal. Sejtése sem volt arról, mit akar neki mondani.

 – Ne hagyd, hogy bárki is befolyásoljon – tanácsolta, majd a szokásos, sietős lépteivel az egyik szoba felé indult.

 Emma mély lélegzetet vett, és belépett az új szobájába. Úgy döntött, az anyja mondandójának célját majd később átgondolja. Előbb mindennek helyet kéne találnia... – tekintett körbe.

 A helyiség nem volt túl nagy, de neki tökéletes volt. Kedvére volt az egyszerű, fehér fal, a világosbarna bútorok, de ami a leginkább tetszett neki, az az erdő volt, amit az ablakából látott.  Csak egy dolog volt zavaró: a kintről, nem is olyan messze lévő sufniból beszűrődő zene, mely úgy hangzott, mintha a gitárosok, a dobos és az énekes versenyre kelt volna, melyikük a hangosabb. Meg mert volna esküdni, hogy az előbb még más szólt. De ki hallgatja ezt?

Jaunári tervek és egy kis magyarázat :)

Sziasztok!

Boldog, vidám új évet Nektek! :)

***

Elérkezett ez az év is, és valamiért most nem nagyon hoz lázba, hogy új évet kezdünk. Nem nagyon tervezek, a fogadalmakat már évek óta el is felejtettem, értelmetlen. Inkább megpróbálok a valóságra figyelni - már amennyire ez megy.

Az utóbbi időben kimaradtak ezek a tervezgetős, inspirációs képeket mutogatós bejegyzések, mivel nem nagyon volt mit írnom bele. Most azonban hoztam egy, a blog szempontjából fontos döntést.

Mivel az elkövetkezendő hónapok nehezebbek lesznek - az érettségire kéne készülnöm -, így nem lesz annyi időm bejegyzéseket hozni, pontosabban inkább kitalálni, mivel nálam az szokott több időbe telni. De a blogot nem akarom elhagyni, elvégre ez az a hely, ahol szeretek lenni, ahol azt csinálok, amit csak szeretnék. Így, mivel úgyis sokszor mondtam már, hogy szeretek írni, adta magát, hogy végre egy hosszabb történetemet is megmutassam. Mivel azonban az írásra sem lesz majd elég időm, ezért egy régebbi történetemhez nyúltam.

Ez a régebbi történet az Elátkozottak címet kapta. Körülbelül egy éve írtam, most már lehet, hogy másképp írnám meg, viszont ez az utolsó hosszabb írásom. A rövid írásokban nem lehet annyira kibontakozni, mint egy egész történetben. Illetve, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Szóval ezek az okok, amiért az elkövetkezendő hónapokban, heti két alkalommal, kerül majd fel egy rövidebb fejezet.

Hétfőn és pénteken tervezem a fejezeteket, aztán majd kiderül, ha borul valami. Mindenesetre a januári bejegyzések már csak a megosztásra várnak. :)

Egyéb tervem pedig, nem nagyon akad. :)

Persze a fejezetek mellett lesznek másmilyen bejegyzések is, bár azok a szokásos rendszertelenséggel fognak megjelenni. :)

***

Mit tennél, ha egy nap farkassá változnál? Mit tennél, ha kiderülne, hogy egy falkát kéne megvédened? Mit tennél, ha titkolóznod kéne még az előtt is, aki előtt semmi titkod nem volt?
Emma farkas-imádata már gyerekkorában is fontos jellemzője volt, de sosem hitte volna, hogy egy nap ő is egy lesz közülük. Az sincs a segítségére, hogy semmit sem tud - sem a falkájáról, sem az új helyről, ahová költözött. Sőt, a nevelőapjáról, és furcsa fogadott testvéréről sem.
Az ellenség a közelben van. De mi az? A varázslat? A farkasok? A pénzéhes ember?
Emma meg tud birkózni a feladattal? Jó farkas válik belőle, vagy inkább ember marad?

***

inspirációk

Ti miket terveztek?  :)

Beth