Anastasia

" - Hol van? - Kérdezte egy erős férfihang az anyjától. Ezt némi halk beszélgetés követte, majd az anyja hangját hallotta, ahogy a nevén szólítja.
Felkelt hát, és sietős, ám mégis kecses léptekkel kisietett az előtérbe, de amint meglátta a vendéget, megtorpant. A furcsa kis belső hang, mely néhányszor szólította csak meg, most szinte üvöltött, kerülje el a férfit. Távolítsa el, sőt, ne is engedje közel magához. Veszélye. Tönkre fogja tenni.
Az anyja furcsán nézett rá: csak egy pillanatra találkozott a tekintetük, de ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy lássa: fél a férfitól.
Azt nem tudta kitalálni, mi oka lenne erre, mert a férfi időközben megfordult, és két, öles lépéssel előtte termett.
 - Hát te vagy az... Lilith oly sokáig rejtegetett gyermeke - mondta gúnyosan. Jeges, kék szemeiben csillogást látott, olyat, amit egy műgyűjtő szemeiben lehet látni, mikor talál egy új darabot, ami kedvére való, és máris tudja, hogy így vagy úgy, de megszerzi. Azonban, a férfi szemeiben felfedezni vélt valamit, amitől ismerősnek tűnt. Nem hitte, hogy valaha, valahol találkoztak volna, mert biztosan emlékezne egy ilyen fiatal - alig huszonöt évesnek tűnő -, fekete hajú, kék szemű, világos bőrű, erős férfira.
 - Annyit hallottam már rólad... De a neved még mindig nem tudom. Hogy hívnak? - Kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. Eljött hát az ő ideje. Mondania kell valamit. Valamit, amivel ráébresztheti az előtte álló embert, hogy őt nem lehet csak úgy utasítgatni. Hogy nem olyan engedelmes gyerek, min amilyennek tűnik.
 - Anastasia a nevem. És a magáé? Mit érdekli, ki vagyok én? - Kezdte. Lett volna még pár kérdése, de úgy gondolta, ennyi egyelőre elég lesz.
A férfi közelebb lépett hozzá, és végigsimított az arcán.
A lány ösztönei, melyek eddig menekülésre biztatták, most, egy pillanat alatt, biztonságosnak nyilvánították a helyzetet. Anastasia nem értette, hogy lehet ez? Mintha az idegen érintése nyugalmat költöztetett volna a lelkébe.
 - Anastasia... - ismételte szinte megbabonázva, majd összeszedte magát: - Nem hittem volna, hogy még élsz. Elég rossz helyzetben vagy, ugye tudod? - Kérdezte, mire a lány bólintott, bár fogalma sem volt, mire céloz a másik. Inkább nem kérdezte meg.
 - Lucifer vagyok. - Jelentette be, és távolabb állt, bizonyára azért, hogy a lány megpróbáljon elmenekülni. Bár a név hallatán összerezzent, és elöntötte a félelem, az undor, és az anyjától hallott, lázadó angyalok bukásáról szóló történetek emléke, nem adta meg ennek az átkozottnak azt az örömöt, hogy akár egy másodpercig is félni lássa. Ehelyett inkább felemelte az állát, és dacos hangon így szólt:
 - Lucifer... Romlottságod ellenére eléggé jól tartod magad - nézett végig a férfi magas, izmos testén, hosszú, éjfekete, csillogó haján, és tekintete végül az arcán állapodott meg. Az arcán, mely igazán szép volt, még úgy is, hogy csak a kegyetlenség, és az utálat szokásos, unott kifejezése látszott csak rajta.
Lucifer ajka mosolyra húzódott.Nocsak, mosolyogni is tud, gondolta gúnyosan Anastasia.
  -Nem így képzeltél el, ugye? Azt hitted, öreg vagyok?

- Azt hittem, a pokolban rothad.
 - Ugyan... A pokol, a földi világ, és a mennyország, mind ezen a bolygón van. Vagyis, lényegében a pokolban vagyunk. De gyere, és mindent megtudsz - nyújtotta a tenyérrel felfelé fordított kezét Anastasia felé. A lány az anyjára nézett, és ahogy meglátta a könnyes szempárt, elbizonytalanodott: az anyjára hallgasson, vagy engedjen a kísértésnek, és Luciferrel menjen?

***

 - Döntesz még idén, vagy meddig várjak még?! Kevés az idő, nem érek rá itt szórakozni, rád várni. Neked is kevés az időd, bármelyik pillanatban megölhetnek, gyer' hát! - Lépett hozzá közelebb. Anastasia tétovázott. Nem értette, miért lenne kevés az ideje? Hiszen épp ellenkezőleg, egy ember és Lilith gyermekeként, örökké fog élni..."