Eljött az a nap is, amit szerintem egyetlen diák sem vár: a nyár utolsó napja. Tudom, sokan beköltöztek már a kollégiumokba, de mégis csak holnap csöppennek bele az emberek a fullasztó nyárból a szokásos ősz eleji fejetlenségbe...
Szóval épp itt az ideje, hogy lassan visszanézve a nyárra, elgondolkodjék az ember, mit fejlődött a nyár folyamán, milyen élményekkel gazdagodott, és mi az, amit tervezett, de mégis kihagyott.
Szóval itt van az én kis listám, hónapokra bontva. :)
június:
- megvolt az informatika érettségi szóbeli része is, egész jó lett, de még mindig jót nevetek azon, mennyire idegeskedtem előtte. :)
- megismerkedtem nyolc pesti emberrel. jó zenét hallgatnak, és nem életuntak, szóval pont jó társaság egy jó bulihoz. :) amiből végül két emlékezetes élmény lett. :)
- részt vettem életem első táncóráján. sosem késő elkezdeni, egyrészt, másrészt, régóta érdekelt a néptánc, és mivel tavaly alakult itt egy olyan kis csoport, ahol ilyesmiket próbálgattak össze, így néhányszor lementem, próbáltam táncolni, nem nagyon jött össze, szóval hamar kiderült, ez nem nekem való, így sajnos ki kellett lépnem ebből.
- kiléptem egy olyan kapcsolatból, amiben nem éreztem jól magam. nem volt jó első kapcsolatnak, de ilyen is van, ezt is meg kell tapasztalni...
- megszüntettem a régi blogjaim közül azokat, amiket csak elkezdtem, de végül sem erőm, sem kedvem nem maradt befejezni. vagyis, összesen öt blogot töröltem.
- elkezdtem megírni egy új történetem vázlatát, amit még most sem fejeztem be... lényegében ez is egy terv volt, amit végül ihlet hiányában elhalasztottam a suliidő hétvégéire. :)
- készítettem magamnak egy pókos - csipkés nyakláncot, vagyis életemben először alkottam valamit, amit fel tudok venni, és még néz is ki valahogy... :)
július:
- láttam A holló című filmet, ami szinte azonnal elvarázsolt. A hangulata, a képi világa, a történet, minden. Azóta sem jut eszembe olyan film, ami jobban tetszett volna.
- befestettem a hajam feketére. Tetszett, csak mivel hatalmas volt a hőség, és így körülbelül minden nap hajat kellett mosnom, hamar kikopott az egész. :D
- megpróbáltunk kézzel aratni. nem lett meg a várt eredmény, távolról sem, de attól még megpróbáltuk... :) jól szétégtem, plusz lemaradtam az aratónap nagy részéről, de a délután legalább jó volt. találkoztam egy régi ismerősömmel, akivel jól el is beszélgettünk. :) Persze az aratás tervezett második részén már nem vetttem részt.
- Shadow-val megünnepeltük a szülinapját. :)
- eszembe jutott néhány új karakter, és egy történet alapötlete, amit lassan megpróbáltam tovább szövögetni, de eddig nem sokra jutottam vele. legalábbis nem annyira, hogy le is írjam. :) egyelőre még csak telefonban van, de ami késik, az nem múlik. :)
- megnyitottam ezt a blogot. :)
- terveztük, hogy elmegyünk Siófokra, vagy valamerre a Balatonhoz, de végül sosem tudtuk összeegyeztetni, és egy idő után el is felejtődött a dolog.
augusztus:
- ismerősömék meglátogattak minket. :) mivel igencsak ritkán tudunk találkozni, mivel Ők az ország túlsó végében élnek, ezért ez egy igazán jó dolog. :) persze nem sokáig maradhattak, de attól még nagyon örültem, hogy találkozhattunk. :)
- Shadow-val voltunk a Si-MOTOR-nya nevezetű rendezvényen, amiről már meséltem. :)
- Terveztünk egy biciklitúrát, de végül nem valósult meg, sőt...
- elmentem a májusfa kitáncolásos rendezvényre (ami általában augusztus 20.-án szokott lenni, de most egy nappal későbbre rendezték meg.)
- tegnap előtt ismét itt voltak a pesti ismerősök, és egy jót mulattunk. :)
Szóval, egy igazán jó, többnyire boldog, és leginkább eseménydús nyár áll mögöttem. Remélem, az ősz is ilyen lesz. :)
Talán nem létezik olyan, aki kedveli a fantasy történeteket, és még nem vezettek félre ezek a gyönyörű borítók. Mert én még az első köteten sem bírtam átrugdalni magam, egyáltalán nem kötött le, de attól még a kinézetük nagyon szép. Néha vannak könyvek, amiknek csak ezt lehet a mentségére felhozni, de nem baj, néha ilyenek is kellenek... Attól még, nekem ezek a borítók a kedvenceim között vannak. :)
Egyik kedvenc időszakom az iskola előtti készülődés időszaka. Ilyenkor lehet megtalálni a szebbnél szebb füzeteket, és mindig akad kedvemre való, olyan, amivel szívesen bővítem a gyűjteményem. :)
Néhány blogot eléggé elleptek a vissza a suliba - bejegyzések, így gondoltam, én is bemutatom amit a "kell a suliba" indokkal vettem meg. Elsősorban füzeteket, és néhány kisebb használati tárgyat, ruhákat inkább nem mutogatok, mivel semmi különleges nincsen bennük, mivel nálam annyi a kritérium, sötét legyen, kényelmes, és ennyi. :)
nem szeretem a Londonos cuccokat, de ezek érdekesnek tűntek, bár nem lesznek elsőszámú kedvenceim, mivel az a hely már foglalt, füzet téren legalábbis. :)
egy a millióból, hm... :)
egy mini kis füzettartó, aminek inkább a színei tetszettek meg. :)
az elsőszámú kedvencem :) gyönyörű a színe is és a mintája is. :)
már bánom, hogy csak egy ívvel vettem belőle. igazán szép...
ebbe a füzetbe egy rockeres történetem fog kerülni, ha végre összeszedem magam annyira, hogy nekiálljak megírni... :) sajnos nem hosszú hajú a borítón a srác, de most ez van... :)
még mindig tart nálam a bagolymánia... :)
katicás csengő... ez már nem a sulihoz kell, de komolyan... hát nem édes? :) nehéz dolog felnőni, nem is sikerül mindig felnőttként viselkednem :D
és amire annyira vágytam - bloggeres kóla :) nem vagyok oda a feliratos üdítőkért, de ezt muszáj volt... :) (tavaly vagy mikor, meg Rocksztárosat találtam... :) )
A három goth nyakláncot Anyutól kaptam névnapomra. Mindegyik gyönyörű, de nekem mégis a kék tetszik a legjobban.. :) a virágos hajcsatot a füzet beszerző körúton vettem, hogy miért, nem tudom, de attól még tetszik. :D a lila rózsás mágneses karkötőt a lila goth nyaklánchoz vettem, mivel lila ékszerem még alig van. Még... :) A leveles fülbevalókat is muszáj volt megszerezni, mivel már régóta kerestem ilyet. :) Végül a körömlakk. Hihetetlen, három boltban ahol egy legalább egy polcnyi körömlakk van, sehol nincsen barna.... végül a negyedik boltban találtam, ezt a megvilágítástól függően sötétarany/barna dor lakkot, ami eléggé kegyetlen, lassan szárad, és több (minimum kettő, de inkább három) rétegben fed teljesen, de a színe szép őszies, úgyhogy örülök neki. :)
Így, a nyár vége felé jó néha összeszedni, miket hallgattam sokszor az elmúlt három hónapban. Érdekes, hogy ahhoz képest, hogy milyen sokat hallgatok zenét, az ilyen kis listák tényleg rövidek, alig néhány zenéből állnak. :)
Amit kétségkívül a legtöbbször hallgattam, mióta csak láttam A holló című filmet:
és egy másik, amit szintén A hollóból ismertem meg.
és az utolsó, amit nagyon imádtam, és A hollóhoz kapcsolódik:
Elszakadva a filmtől, az első kedvenc bandám, amit még most is szívesen hallgatok, a The Pretty Reckless. Elsősorban a régebbi számaikat szeretem, de egyszer meghallgattam a House O a Hill-t is, és azóta nem telik el nap úgy, hogy ne hallgatnám meg. Van értelme, és még a hangzása is jó...
Egy kicsit könnyedebb zene, amit szerintem nem csak én hallgattam sokszor nyáron :) (a stílusból ez az egyetlen zene, amit meghallgatok, és még tetszik is...)
És amit az elmúlt napokban, hetekben a legtöbbször hallgattam. Szintén kissé szomorkodós, búcsúzós, de attól még nagyon tetszik. :)
és még egy Slash nóta, ami kicsit könnyedebb, és ami a Children Of Bodom Angels Don't Kill-je után a csengőhangom is lett :D Bodomék több, mint három évig jelezték nekem a hívásokat. Ideje pihenniük. :)
" - Hol van? - Kérdezte egy erős férfihang az anyjától. Ezt némi halk
beszélgetés követte, majd az anyja hangját hallotta, ahogy a nevén
szólítja. Felkelt hát, és sietős, ám mégis kecses léptekkel kisietett az
előtérbe, de amint meglátta a vendéget, megtorpant. A furcsa kis belső
hang, mely néhányszor szólította csak meg, most szinte üvöltött, kerülje
el a férfit. Távolítsa el, sőt, ne is engedje közel magához. Veszélye.
Tönkre fogja tenni. Az anyja furcsán nézett rá: csak egy pillanatra találkozott a
tekintetük, de ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy lássa: fél a
férfitól. Azt nem tudta kitalálni, mi oka lenne erre, mert a férfi időközben megfordult, és két, öles lépéssel előtte termett. - Hát te vagy az... Lilith oly sokáig rejtegetett gyermeke - mondta
gúnyosan. Jeges, kék szemeiben csillogást látott, olyat, amit egy
műgyűjtő szemeiben lehet látni, mikor talál egy új darabot, ami kedvére
való, és máris tudja, hogy így vagy úgy, de megszerzi. Azonban, a férfi
szemeiben felfedezni vélt valamit, amitől ismerősnek tűnt. Nem hitte,
hogy valaha, valahol találkoztak volna, mert biztosan emlékezne egy
ilyen fiatal - alig huszonöt évesnek tűnő -, fekete hajú, kék szemű,
világos bőrű, erős férfira. - Annyit hallottam már rólad... De a neved még mindig nem tudom.
Hogy hívnak? - Kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. Eljött hát az ő
ideje. Mondania kell valamit. Valamit, amivel ráébresztheti az előtte
álló embert, hogy őt nem lehet csak úgy utasítgatni. Hogy nem olyan
engedelmes gyerek, min amilyennek tűnik. - Anastasia a nevem. És a magáé? Mit érdekli, ki vagyok én? -
Kezdte. Lett volna még pár kérdése, de úgy gondolta, ennyi egyelőre elég
lesz. A férfi közelebb lépett hozzá, és végigsimított az arcán. A lány ösztönei, melyek eddig menekülésre biztatták, most, egy
pillanat alatt, biztonságosnak nyilvánították a helyzetet. Anastasia nem
értette, hogy lehet ez? Mintha az idegen érintése nyugalmat
költöztetett volna a lelkébe. - Anastasia... - ismételte szinte megbabonázva, majd összeszedte
magát: - Nem hittem volna, hogy még élsz. Elég rossz helyzetben vagy,
ugye tudod? - Kérdezte, mire a lány bólintott, bár fogalma sem volt,
mire céloz a másik. Inkább nem kérdezte meg. - Lucifer vagyok. - Jelentette be, és távolabb állt, bizonyára
azért, hogy a lány megpróbáljon elmenekülni. Bár a név hallatán
összerezzent, és elöntötte a félelem, az undor, és az anyjától hallott,
lázadó angyalok bukásáról szóló történetek emléke, nem adta meg ennek az
átkozottnak azt az örömöt, hogy akár egy másodpercig is félni lássa.
Ehelyett inkább felemelte az állát, és dacos hangon így szólt: - Lucifer... Romlottságod ellenére eléggé jól tartod magad - nézett
végig a férfi magas, izmos testén, hosszú, éjfekete, csillogó haján, és
tekintete végül az arcán állapodott meg. Az arcán, mely igazán szép
volt, még úgy is, hogy csak a kegyetlenség, és az utálat szokásos, unott
kifejezése látszott csak rajta. Lucifer ajka mosolyra húzódott.Nocsak, mosolyogni is tud, gondolta gúnyosan Anastasia. -Nem így képzeltél el, ugye? Azt hitted, öreg vagyok?
- Azt hittem, a pokolban rothad. - Ugyan... A pokol, a földi világ, és a mennyország, mind ezen a
bolygón van. Vagyis, lényegében a pokolban vagyunk. De gyere, és mindent
megtudsz - nyújtotta a tenyérrel felfelé fordított kezét Anastasia
felé. A lány az anyjára nézett, és ahogy meglátta a könnyes szempárt,
elbizonytalanodott: az anyjára hallgasson, vagy engedjen a kísértésnek,
és Luciferrel menjen?
***
- Döntesz még idén, vagy meddig várjak még?! Kevés az idő, nem érek
rá itt szórakozni, rád várni. Neked is kevés az időd, bármelyik
pillanatban megölhetnek, gyer' hát! - Lépett hozzá közelebb. Anastasia
tétovázott. Nem értette, miért lenne kevés az ideje? Hiszen épp
ellenkezőleg, egy ember és Lilith gyermekeként, örökké fog élni..."
két borító már eleve kedvet ad az
olvasáshoz. :) Kár, hogy az első rész nekem nem annyira tetszett, mint a
második, lehet, hogy épp rossz hangulatban olvastam, vagy nem tudom,
miért. Mindegy, a lényeg, hogy a törés, illetve a jég jól jellemzi a
szereplő lelkiállapotát, a hangszer, pedig, hogy kiről is van szó.
Egyszerű, szorosan kapcsolódik a történethez, és még mutatós is. Na,
ilyen egy jó borító. :)
Bad girls don't die - A rossz lányok nem halnak meg
Fülszöveg:
A szenvedélyt csupán egy hajszál választja el a megszállottságtól… Alexis kishúga, Kasey megszállottjává válik egy antik babának, de
Alexis nem igazán foglalkozik a dologgal, mert Kasey egyébként is elég
fura. Ami azt illeti, Alexist is furának tartják az iskolatársai és a
szülei, sőt, még a saját goth haverjai is. A dolgok egyre különösebbek
lesznek, amikor a régi házban, ahol a lányok laknak, különös dolgok
történnek: ajtók nyílnak ki és csukódnak be maguktól, a víz felforr a
meggyújtatlan gázon, és a kikapcsolt légkondicionáló úgy lehűti a
levegőt, hogy látszik az ember lehelete is. És Kasey is megváltozik. Kék szemei zölddé válnak, elkezd régiesen
beszélni és több óra is kiesik az emlékezetéből. A legnyugtalanítóbb
azonban Kasey ellenséges viselkedése: az addig kedves, babaszerető
kislány eltűnik, az új Kasey pedig dühös. Alexis az egyetlen, aki
megállíthatja a húgát – de mi van, ha a zöldszemű lány már nem is Kasey? Mit tennél, ha a várost halálos veszély fenyegetné, de senki sem hinne neked?
Mit várjunk egy Vörös Pöttyös könyvtől? Túl nagy durvaságot és eget rengető horrort biztosan nem. Viszont egy érdekes sztorit, viszonylag jó szereplőkkel, érdekesen megfogalmazva, már várhatunk.
Ez a könyv is erre jó példa. Adott egy fiatal lány, aki kissé különc - lehet, érdekesebb lett volna, ha egy átlagos lánnyal történik meg, így egy-két "de nem jó érzés a pomponlányokkal találkozni" című jelenetet megúszhattunk volna. És ennek a különc lánynak van még egy kishúga is, aki még különcebb... Nem lesz egy cseppet sok a különcködésből? Jó, történjenek meg a különc lányokkal az érdekes dolgok, mindegy. Lapozzunk. Ott vannak a soha otthon nem lévő szülei. Tipikus amerikai dolog. Ahogy az is, hogy nem törődnek a szüleik a gyerekekkel. Oké, sajnos rengetegszer előfordul az ilyen. És ott van a furcsa ház, ahol egy csomó dolog régies. Néha furcsa hangok vannak, meg ilyesmik... Komolyan, ezer ilyet láttunk már.
Szóval, az alapja nem valami szokatlan, vagy teljesen új. Amiért viszont mégis elolvastam, azok a játékbabák. Kiskoromban sem nagyon voltam oda értük, valamiért egy picikét tartottam egy-egy furcsább darabtól. Kíváncsi voltam, itt milyen lesz ez, mennyire lesz ijesztően megvalósítva. Valamiért számítottam egy olyan jelenetre, hogy Alexis megfogja a babát, és őt is elkezdi manipulálni, de úgy, hogy tudja, mi van, csak tenni nem tud ellene, vagy hogy ránéz és valami a fejére szakad, vagy valami ilyesmi... Ilyen persze nem volt, viszont akadt rejtély benne, ami tetszett, hogy nem mindig tudtam kitalálni, mi következik majd.
Persze nem volt szellem- vagy éppen fordulat-túltengés. Itt is, mint egy csomó VP könyvben, az iskola került előtérbe, nyilván, mert tizenéveseknek szánták. Tipikus tiniszerelem, és a csaj állandó hisztije azon, hogy mennyire más ő mint a többiek... szerintem ezek semmit sem tettek hozzá a történethez, sőt, inkább csak elvettek tőle. Enélkül a sztori sokkalta jobb lett volna...
És amit nem értettem: Shara és Sarah. Oké, jó félrehallani a gonoszt, de még én is belekeveredtem néha, hogy akkor most melyik melyikük? Ez még zavaróbb tényező volt, mint a szereplők. Illetve az sem volt jó, hogy nem lett megmagyarázva, miért olyan gonosz Sarah. (Amúgy hogy melyikük Megan anyja, a félszíves nyakláncokból meg lehet jegyezni.)
nekem ez a kép tükrözi leginkább a könyv
hangulatát, bár a borító is igazán szép, és illik hozzá.
A szereplők nekem egyáltalán nem voltak szimpatikusak. Vagyis Alexis az volt, egészen addig, amíg ez a Carter gyerek fel nem bukkant a színen, és hopp, indokolatlanul imádta mint a fene, elolvadt minden egyes szavától. Nem is ismerték egymást, csak úgy hirtelen ott a nagy szerelem, én meg csak lestem, miért? Pedig a gyerek meg is adta a kiscsajnak a józanító fejbevágást, de úgy tűnik, nem jött be...
Kasey. Oké, talán ő volt a legszimpatikusabb az összes szereplő közül, ő tette a legtöbb - számomra - érdekes dolgot. Egyedi, bár szerintem kissé kevés szerephez jut ahhoz, hogy igazán megismerhessük. Mégis ő pörgette végig a sztorit, és mentette ki az embert a tini nyavalygós dolgokból.
Megan pedig, hát, őt végképp nem tudtam hová tenni. Ő a legmenőbb pomponlány, eddig tiszta. Nem pont olyan, mint amilyennek mutatja magát, hm, ez még érdekes is. Van egy eltitkolt tragédiája, ez is érdekes még. Ért a természetfelettihez a lány, ez még szimpatikus is. De hogy mitől lesznek egyik pillanatról a másikra legjobb barátnők Alexissel? Ezt még mindig nem értem. Itt is ugyanez volt, mint Carternél, nem hagyták szépen kibontakozni az érzéseket, és így érthetetlenné vált az egész.
Az pedig, hogy a goth társaságot bunkóknak állították be, egyáltalán nem tetszett. Azok, akiket én ismerek (még ha csak neten keresztül) kedvesek, és egyáltalán nem olyanok, mint ahogy leírja őket.
Szóval, ez egy kellemes kis történet volt, egy-két délután simán el lehet olvasni, nem valami félelmetes horror, vannak benne apró hibák, de attól még egész kellemes, olvastatja magát. Több lehetőség is lett volna benne, de így is jó volt, emlékezetes maradt. Párszor, ha olyan hangulatom lesz, biztosan elolvasom még, mert a hibáit leszámítva egy érdekes könyv volt, és nem is valami lerágott témában íródott, ami külön jó pont. A kis humoros jeleneteknek pedig külön örültem.
Azoknak ajánlom, akik kicsit félni szeretnének, vagy szeretnének valami nem túl bonyolult kis ijesztgetős beütésű könyvet olvasni.
Még nem volt szerencsém ehhez a trilógiához, de a borítója nagyon megfogott, így biztosan elolvasom majd egyszer :) Nagyon tetszenek a színei, főleg a World after-nek, de a minták közül inkább az End of days tetszik a leginkább. Bár egy kicsit jobb, díszesebb betűtípust még elbírt volna, nekem így is nagyon tetszik. :)
Felkelsz, kinyomod az ébresztőt, esetleg megnézed, érkezett-e üzeneted... Nap közben nem annyira, délután talán kicsit több ideig, de minden nap a telefonjában bújva töltik a fiatalok a szabadidejük nagy részét. Egy kis, eldugott faluban élek, ahol alig vannak fiatalok, de akik igen azok mind a telefonjukat bújják. Az elmúlt egy-két évben nem is láttam őket úgy, hogy ne lett volna a kezükben a kedvenc érintőképernyős szörnyetegjük. Akármerre megyek, mindenhol telefonozó embereket látok. A fiatalok is, egymás mellett ülnek. Nem lennék különösen meglepve, ha egymásnak írnának, mert beszélni lassan már nem lesz divat...
Persze sokan vannak, akikre ez nem igaz, és szerintem Nekik lesz később jobb, mivel nem lesznek teljesen belefásulva a dolgokba, és sokkal több mindent észrevesznek majd a világban. Míg akik állandóan a telefonjukat bújják, könnyebben elsiklanak a dolgok felett, és sokkal türelmetlenebbek, ezért sokkal több kudarc éri majd őket.
...Mondom ezt úgy, hogy napi rendszerességgel frissítem a blogom, és az olvasás, illetve anyunak segítés mellett a számítógépembe és a telefonomba vagyok belebukva, zenét hallgatok, gépen pedig írok, olvasok... A természetben eltöltött időm minimálisra csökkent, tényleg csak annyit vagyok kint, amennyi feltétlenül szükséges... Már szinte csak a vélemények számítanak. Kezdek belegabalyodni ebbe az egészbe, rosszabb az alaphangulatom, és amellett, hogy nem sok értelme van, sokkal jobban leszívja az energiámat, mint bármikor máskor. Illetve, egy nyarat ennek a hülyeségnek szenteltem. Túlságosan belekeveredtem ebbe, és rájöttem, hogy ezzel többet ártok magamnak mint amennyit először hittem. én sem vagyok különb, csak én telefonon zenét hallgatok, gépen pedig mindenféle aprósággal foglalkozom. De ettől még pont ugyanolyan vagyok, mint az összes többi tizenéves, aki nem tud szabadulni a digitális fogságból, melyet önmagára szabott ki.
Lehet mondani, hogy az internet mennyire hasznos, teljesen igazuk van, viszont a mérték ma már kezd eltűnni, itt legalábbis. Jobban kéne figyelnünk egymásra, és több időt együtt tölteni, ezzel talán megakadályozhatnánk azt, hogy az emberek elvesztegessék az idejüket.
Így tűnt el a közösen eltöltött idő, a nyugalom, a pihenés varázsa, a magánélet, és az egyéniség... És pont ugyanígy gyengült el a kreativitás, és távozott az ihlet nevezetű csoda az emberek életéből.
A Párválasztó trilógia borítóján is megakadt a szemem. Nem csak a gyönyörű ruhák miatt, hanem a színei miatt is. És végre, a betűtípus sem valami egyszerű, hanem kissé díszített is. Hívogató borító, kíváncsi leszek, milyen lesz a könyv maga. :)
Edka blogján találtam ezt a könyves kérdőívet, és úgy döntöttem, miért ne, egyszer ilyet is kitöltök. :)
1. Szoktál nassolni olvasás közben?
Nem szokásom. Jobb szeretek csak egy dolgot tenni egyszerre. :) 2. Mit szeretsz iszogatni olvasás közben?
Na jó, előző válaszom nem vonatkozik az italokra, mivel rengeteget iszok (nem alkoholt). :) Ősszel, télen, és kora tavasszal teát, a melegebb időkben pedig inkább limonádét. És gyakran iszogatok kávét is. :)
3. Szoktál írogatni a könyvekbe, vagy kivagy magától a gondolattól is, hogy firkálj beléjük?
Agyvérzést kapok attól, ha meglátok egy könyvben valami olyan feliratot, ami a kiadáskor még nem volt benne. Még az ajándékozásnál esetleg beleírt dolgok is zavarnak. Azt a könyvet már megírták, így kész ahogy van. Jobb lenne megbecsülni annyira, hogy elővesz egy írólapot, és arra jegyzetel.
4. Hogyan jelölöd, hogy hol tartasz egy könyvben?
Könyvjelzővel. Bár, hogy mi lehet könyvjelző, az már más kérdés. Az egyszerű papírlaptól - amit a könyvtárban beiratkozáskor adnak -, a papírzsepin át, a tollon keresztül, a kiszárított virágig minden előfordulhat. :)
5. Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig, vagy le tudod tenni a könyvet bárhol?
Le tudom tenni, de ha jó a könyv, akkor magammal viszem, hátha akad egy szabad percem... :)
6. Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyvet a szoba másik sarkába, ha nagyon idegesítő regényt olvas?
Könyvekkel nem dobálózok, inkább csak becsukom, és egy-két óráig vagy napig inkább pihentetem.
7. Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?
Megkérdezem anyut, vagy aki éppen a közelben tartózkodik. Ha nem tudja, akkor megjegyzem, és később keresek rá.
8. Mit olvasol most? J. R. Ward: Feloldozott szerető (Fekete Tőr Testvériség 5., Vishous könyve). Ma kezdtem el, és 735 oldalas, szóval néhány délutánt igénybe vesz majd. :) Hogy mi lesz utána, az még kérdéses, de valószínű, hogy Phury könyve következik majd... :)
9. Milyen könyvet vettél legutóbb? Vavyan Fable: Halkirálynő Balázs Anna: A bukott lány Guy De Maupassant: Egy asszony élete
10. Van kedvenc helyed vagy időpontod az olvasásra?
Inkább délután szeretek olvasni, de hogy miért, azt nem tudom. Hely nincs, csak annyi a lényeg, hogy ne legyen ott sok ember, mert az eléggé zavaró tud lenni. :)
11. A sorozatokat vagy az egyrészes könyveket szereted jobban?
Ez már a történettől függ. Ha igazán egyedi és magával ragadó a világa, jók a szereplők, és a cselekmény sem egyszerű, ne adj' Isten esetleg még némi üzenete is van, akkor inkább sorozat. De sajnos eléggé sok olyan könyv van, ami sikeres, aztán gyorsan írnak hozzá folytatást, ami már nem olyan jó... Ezért az egyrészes dolgok is tetszenek. De úgy is meg szoktam oldani, hogy ha az első könyv nagyon, de a folytatásban már olyasmi van, ami nem tetszik, akkor nem olvasom tovább, így megragadnak a jó emlékek, amiket nem változtatok meg. :) (Így jártam az Enigma folytatásával is, az Ezüsthíddal, mikor megtudtam, hogy a kedvenc szereplőm megölik benne, el sem olvastam inkább.)
12. Van olyan könyv, amit mindig előrehozol, és szeretettel ajánlasz mindenkinek?
Ha olyasmi stílusú könyveket szeret, akkor többet is tudok ajánlani, de ez nagyon emberfüggő. Viszont ami szerintem nagyon tanulságos volt: Karin Alvtegen Árnyak könyve, és A heroin naplók. És persze ott van Mórics Zsigmond Árvácskája, ami szerintem az alapműveltség elengedhetetlen része.
13. Hogy rendszerezed a könyveidet?
Mivel még nincs olyan sok könyvem, így inkább témák szerint rendezgetem össze. :) Ha van kedvetek, töltsétek ki, és ha gondoljátok, küldjétek el. Kíváncsi vagyok a válaszaitokra :)
"Nyugodtan lépkedett az utcán. Nem zavarta, hogy mások megnézik, hogy
miket gondolnak róla. Már évek óta azt tette, amit szeretett volna, és
ez most sem lesz másként. Tovább lépett, és megállt az épület árnyékában. Még mindig félt belépni.
Nem azért, mert nem akart bemenni, mert nagyon is szeretet volna már
bent lenni, sőt boldogan kijönni onnan. Hanem, mert nem tudta, mi vár rá
odabent? Mi lesz? Ha nem teljesül az álma? Ha nem lesz az, amit
szeretne? Ha több évnyi kemény munka vész most kárba? Tekintete egyre feljebb vándorolt a díszes, gótikus stílusban épült
hatalmas homlokzaton. Ahogy felfelé nézett, figyelmét elvonta a kék ég,
amin volt néhány felhő. Egy különös jelenségre lett figyelmes: a felhők, ahogy a szél tovafújta
őket, alakot váltottak, és némiképp értelmetlen alakjukból kivált egy
forma. Csak egy folt volt, ahol nem volt felhő, így a gyönyörű kék ég
látszott, de tudta, mi az: az őrangyala - aki egykoron egy barátja volt -
kedvenc tárgya. Ez eszébe juttatta, sosincs egyedül, még ha úgy is érzi. És ami a
legfontosabb: Mindig van, aki vigyáz rá, aki fentről figyeli minden
léptét. Ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy folytassa az életét, ott, ahol abba
hagyta, még hosszú hónapokkal ezelőtt. Tovább lépett, már amennyire
tudott, és erős maradt. Tudta, hogy bármi történjék is, a vége mindig jó lesz, erről az Angyala gondoskodik."
Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában.
Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet
minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi
városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját,
rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe
zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon
vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző
rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval
védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia,
lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről
tudott.
A világhírű írónő most sem okoz csalódást a Ha maradnék és a Hová tűntél? rajongóinak.
Eddig négy könyvet olvastam Gayle Forman-től. Tetszettek a karakterei, bár az okokat nem mindig értettem, de én ezért is nem szeretem a szerelmes történeteket. De amikor ezt megláttam, tudtam, hogy mindenképp el kell olvasnom. Egyrészt, mivel az írónő tényleg jól tud írni, bár a szerelmes részeket nem szeretem olvasni, másrészt, mert bár annyi mindent el lehet mondani és meg lehet beszélni ebben az új társadalomban, az öngyilkosság még szinte mindig tabunak számít, és egy igazán nehezen megközelíthető, és feldolgozható téma. Épp ezért voltam kíváncsi, mi újat kaphatok ettől a könyvtől.
Hogy öngyilkosnak lenni gyávaság, bátorság, vagy éppen mindenkinek a saját joga azt tenni az életével, amit csak szeretne, azt mindenki eldönti maga, mit gondol erről. én úgy vagyok ezzel, tegye mindenki amit a legjobbnak lát, de azért gondoljék néha a körülötte lévő emberekre is. Amit persze az öngyilkosok általában nem tudnak megtenni, mivel nem látják át a helyzetüket.
Az egész történet, a könyv, megdöbbentett. Nem értem, hogy sok fiatal, még az olyanok is, akikről egy pillanatig sem feltételezné az ember, hogy kárt tesznek magukban - mint például Meg is -, meg bírják ezt tenni. Hogy mennyi aprónak tűnő dolog tud idáig elvezetni. És, hogy mennyire el tudják titkolni az okaikat.
A történet egyszerű volt, de nem kitalálható, ami egy nagyon jó pont. Tetszett, hogy mennyire össze tudtak tartani az emberek egy jó ügyért. Illetve, hogy a szereplők eléggé árnyaltak voltak.
Az viszont nem tetszett, hogy mennyire szemetek voltak azon a bizonyos végső megoldás fórumon. Komolyan, hogy lehetnek ilyen rohadékok az emberek? Hogy másokat öngyilkosságra akarnak buzdítani? Ha annyira profin tudnak meghalni, akkor miért nem mennek, és csinálják maguk? Miért kell másnak az elkeseredettségét elmélyíteni, tippeket adni neki? És ezt a Minden_BS felhasználót sem értettem. Hogy úgy tűnt, az élete egész jól megy, de mégis azt akarja, hogy mások rosszul "oldják meg" a problémáikat? Mire volt jó ez neki? Nem tudom felfogni...
Kár Meg-ért. Sok ilyen ember kéne a világba, akik ennyire a szívükön viselnek tényleg fontos dolgokat, és akik tesznek is érte. Akik kissé "különcök", de ezzel csak színt és értelmet visznek a dolgokba. Persze a depressziója nélkül, mivel azt senki sem érdemli meg.
Cody kitartása és felnőttes gondolkodása nagyon tetszett. Csak azt sajnálom, hogy ennyire kihagyták mindenből, hogy Meg titkába például nem avatták be. Lehet, hogy tudott volna segíteni. Bár így utólag, ki tudja.
Ben-t először szívből utáltam, de mikor segített azzal, hogy elvitte a kismacskákat, akkor már eléggé szimpatikus volt, és amikor elkísérte Codyt ahhoz a nem normális emberhez, illetve megtudtuk, mi is az ő története, kedvenc szereplőmmé vált.
Harryt is megkedveltem, bár kissé keveset szerepelt. Mindenesetre sokat segített a titok megoldásában.
Végig hatásosan volt megírva, és többször is könnyeket csalt a szemembe - néha az emberek szemétségével, néha azzal, hogy valaki ennyire elkeseredhetett... Persze nem az a fajta könyv, ahol agyon van pörgetve a cselekmény, de talán éppen ebben rejlik a vonzereje, amivel odaragasztott magához... Bár hiányzott valami, amire utólag jöttem csak rá: Meg indokai, amiket akár úgy is végig lehetett volna vezetni, hogy ahogy Cody sorra jön rá a dolgokra, kis dőlt betűs részekben, jelenetek formájában teljesen jól ki lehetett volna bontogatni. De így is kerek és tanulságos volt a történet.
Mondhatnám, hogy minden szál el lett varrva, de egy ilyen dologban, sosincs ilyen. Mindig ott van az értetlenség, hogy miért nem talált másik megoldást... De ezt már sosem tudjuk meg, és ennek talán így is kell lennie.
Ajánlom mindenkinek, mivel egy elgondolkodtató könyv. Segít kicsit másképp látni a dolgokat.
Valamiért mindig olyan hihetetlen, mikor megkérdezik, mit hallgatok, én pedig elmondom az adott zene stílusát, hogy az emberek csak a szájukat húzzák: "De az szomorú zene, csak elveszi a kedved...." és aztán felvetik: "Miért nem hallgatsz mást? Ennek semmi értelme..."
Nos, ha valaki is azt hinné, hogy nincs értelme annak, amit hallgatok, és hogy csak szomorú, hallgassa meg ezt, és közben a szöveget is figyelje... :)
Ti ismertek hasonló üzenetű zenéket? Ha igen, akkor mik azok? :)
A Végzet Ereklyéi sorozatot, mely hat könyvet takar, igencsak megszerettem. Az első oldaltól az utolsóig mindig képes volt meglepni az olvasót, és a borító is illeszkedik az adott kötethez. Az meg már csak ráadás, hogy összeillenek a borítók, illetve, hogy sok képet mostak egybe, ami miatt jó sokáig lehet nézegetni egy-egy borítót, illetve eléggé figyelemfelkeltő. Mivel mind a borító, mind a mögötte lapuló történet megérdemli a figyelmet. :)
és az oly jellemző faágak, a sorozat legismertebb részének, a Shiver-nek a színében pompáznak. :)
Mondtam már, hogy imádom az erdőket és a farkasokat? Nem? Mindenesetre ennél a sorozatnál a borító keltette fel a figyelmem, és annyira megtetszett, hogy el is olvastam. Külön meglepetés, hogy az egész könyvben a betűk megegyeznek a borító színével - vagyis a Shiverben az összes szöveg sötétkékkel van nyomtatva, ahogy a Lingerben sötétzölddel, és a Foreverben sötétbordóval. Kát, hogy a kiegészítő könyv, ami Cole St. Clairről, és Isabel Culpeperről szól, vagyis a Sinner, nem követi ezt a vonalat, vagy legalábbis nem teljesen. Mindenesetre még ez a könyv is igazán szép borítót kapott. :)
A tengerparti kisvárosban, Sea Breeze-ben Sadie felfedezi, hogy a
szenvedélynek semmi sem állhat az útjába. Felkavaró olvasmány a
bestsellereiről híres Abbi Glinestól. Sadie White a nyári szünetben a
tengerparton dolgozik, de nem holmi strandőrként. Mivel a mamája terhes,
és nem hajlandó dolgozni, ezért helyette Sadie lesz az egyik közeli
szigeten nyaraló gazdag család házvezetőnője. Amikor a család megérkezik
a nyári vakációra, Sadie döbbenten látja, hogy a tulajdonos nem más,
mint Jax Stone, a világ egyik legismertebb ifjú rockere. Ha Sadie egy
mindennapi lány lenne – ha nem azzal telne az élete, hogy gondját viseli
az anyjának, és rendben tartja az otthonukat –, akkor talán feldobná,
hogy egy rocksztárnak dolgozhat. De nem ez a helyzet. Sadie-t nem
izgatja a hírnév, ám Jax mégis vonzódik hozzá. A lány lenyűgözi, de a
fiú küzd a vonzalom ellen. Jax világában a kapcsolatok nem működnek, és
minél jobban kívánja Sadie-t, annál erősebb a meggyőződése, hogy a lány
többet érdemelne. A nyár végére Jax rájön, Sadie nélkül lélegezni sem
képes. Vajon a szerelem legyőzi a két világ közt tátongó szakadékot?
Imádom a rockot, meg szinte mindent, ami ahhoz kapcsolódik. Érdekel, és
valamilyen szintén őszintének is tartom. És mikor a kezembe akadt Abbi Glines könyve, tudtam, el kell olvasnom, ha már nem, a téma miatt. Mivel Dream válogatás, és ahogy beleolvasgattam, nem valami komoly, egetrengető sztori, nem is vártam többet egy nyári kis olvasmánynál.
A borító gyönyörű, utal a tartalomra is valamennyire, de
nem valami extra. Ahogy az angol borítót nézegettem, az kicsit jobban
illett volna, de nem baj, ez is szép (bár az a narancssárga pötty ott
valami borzasztó, ahogy megtöri az egyensúlyt).
A rocksztár - egyszerű lány páros nekem kifejezetten tetszett, végre nem valami teljességgel sablonos alapsztorit kaptunk. De már az elején lejött az, hogy egy csöpögős sztorit fogok olvasni, amit eleinte bántam, mivel én jobb szeretem, ha pörögnek az események, és nem annyit nyavalyognak a szereplők. Szedjék össze magukat, és pörgessék fel a dolgokat, különben elalszunk! :)
De előítéletes voltam. Túlságosan is. Ahogy olvastatta magát
velem ez a sztori, úgy vált számomra világossá, hogy bár sok benne az
alsó kategóriás szappanoperákba is tökéletesen beilleszthető szöveg,
szerelmi vallomás, attól még megy a sztori, a szereplők tökéletesen
elkülöníthetőek, és egyedi jellemük van. Nincsen nagy érzelmi
hullámvasút, mint amilyenről álmodik az ember, de azért nem is hagyott hidegen. Aranyos kis történet, hatalmas csavarokat nélkülöző - ám nem teljesen unalmas -, de nyári kis egy-két délutános lazulós, agykikapcsolós olvasmánynak tökéletes.
Ami kifejezetten tetszett benne, az Jax jelleme
volt. Bár néha eléggé nyálas és kissé közhelyes szövegeket nyomott néha,
de tetszett, hogy olyan tisztaszívű, és átlátja a dolgokat, plusz, hogy
képes megtenni bármit a szerelméért. Jó, ez is közhelyes, de azért jó lenne, ha néhány ilyen srácot lehetne találni :) Plusz az a levegős szöveg nagyon találó. A beszédéből néha lejött, hogy tényleg maga írja a híres szövegeit, zenéit.
És ritka pillanat, de megkedveltem Sadie-t is. Egy igazi,
normális, jóravaló lány, aki megérdemelte a happy end-et. Kicsit naiv,
kicsit nem látja át a dolgokat, de hihetetlen tűrőképességű, és nagyon
is jószívű, és segítőkész, amivel mindenkit megnyer magának. Szerethető
figura, és különösen tetszik, ahogy az anyjával bánik, ahogy
tulajdonképpen ő neveli a felnőttet. A legtöbb ember erre nem hiszem,
hogy ilyen szinten képes lenne, főleg, mikor Sam is belép a képbe. Az
ilyenek miatt, le a kalappal előtte, a történetben talán a legjobb
szereplő volt.
Bár azért ott volt még egy nagy kedvencem, Mary asszony is, a kissé anyáskodó, de tagadhatatlanul jó szereplő, aki Jessica
helyett is gondoskodik Sadie-ről, ahogy csak tud. És a kedvességével,
meg azzal is ahogy beszélt, pillanatok alatt a szívembe lopta magát.
Marcus kicsit furcsa volt nekem, szegény szintén egy igazán jó
szereplő, remélem, a következő részben ő is megkapja a boldogságát -
ideje lenne már. :)
A néha sablonos szövegek, és a sablonos kómás dolog mellett, ami miatt földhöz tudtam volna vágni a könyvet,
az Sadie anyja, Jesscia volt. Értem én, hogy felnőtt, és a felnőtteknek
mindent lehet, de normális ez a nőszemély? Szerintem nem az. Az, hogy
várandós, nem kifogás arra, hogy a tizenéves lányát dolgoztassa. És
amikor még a kisgyereket is rábízza Sadie-re, aki iskolába jár, és aki
végül kikészül, hát az nekem túl sok volt. Értem én, hogy depressziós,
de akkor is, egy gyereknek még csak tanulnia kéne, nem pedig tanulni, ÉS dolgozni, ÉS
egy gyerekre vigyázni... Hihetetlen, hogy valahol a világban élhet egy
ilyen - bocsánat, nem tudok jobb szót erre - idióta nő, aki szülőnek
mondja magát...
Mindent összevetve, a hibái ellenére kellemes kis olvasmány volt. Olvastatta magát, érdekes is volt, jók voltak a szereplők, szerethető kis egyszerű történet, de nem többször újraolvasós.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a szerelmes történeteket,
és akiket foglalkoztat a rocker - átlagos lány kapcsolat, illetve, hogy
egy fiatal lány hogy küzd meg több feladattal, mint amennyi feladata
valójában lenne.
Violet nem vágyik másra, csak hogy Lincolnnal
lehessen. De a fiú olyan súlyos titkot rejteget, amely bármikor
szétszakíthatja őket. És persze ott van Phoenix is. A lenyűgöző és
kifürkészhetetlen srác, aki azonban mindig a lány mellett áll.
A világosság és a sötétség örök küzdelmének csapdájában vergődve –
ahol az angyalok bosszúra szomjaznak, és az emberek hősként harcolnak –
Violetnek el kell döntenie, mekkora áldozatot hajlandó hozni. És kiben
bízhat… A rossz döntés nem csupán az életébe kerülhet, hanem a végzetébe is.
Buszindulás előtt körülbelül tíz perccel nem jó könyvet válogatni. Minden műre kell némi időt szánni, beleolvasgatni, nehogy az ember nagyobbat csalódjék a kelleténél. Az Elhívásnál sajnos erre nem volt időm. Inkább a borító miatt döntöttem, mivel tetszett ez a szárnyas téma, meg az, hogy angyalokról is lesz benne szó. Valamiért a démonokban és az angyalokban tudok csak teljesen hinni, róluk sokkal szívesebben olvasok, mint a már kissé lerágott vámpír - vérfarkas dolgokról... Persze ott van a többi is, de ez a lila borítós regény valahogy felhívta magára a figyelmem. És nem is bántam meg.
A fülszöveg eléggé sablonosnak tűnt. Van egy fiatal lány, aki egy srácra vágyik aki titkokat őrizget - hány ilyet is olvastam már? Rengeteget. És ott van a másik srác - tipikus szerelmi háromszög, egy csomó YA könyvben előfordul. Ez sem új már. Viszont a világosság és sötétség, a jó és a rossz harca, nehezen lehet jól megírni, épp ezért is voltam kíváncsi, ezt miért jelentették meg. És angyalok, igen, angyalok minden mennyiségben jöhetnek! :) Főleg, ha bosszúszomjasak. Az úgy már mindjárt más, amikor nem csak a megszokott sablon van. És ha már a rossz döntést emlegetik, akkor biztos lesz valami, amiért kicsit lehet haragudni a főszereplőre, amiért elrontja az egészet, de végül mégis megoldja, amivel továbbviszi az egész sztorit. Szóval a fülszöveg kissé sablonos lett, de mégsem teljesen, a célnak megfelel.
A borító tetszetős, bár nem sok izgalmat rejt, én azért még feltüntettem volna vagy egy kis kidolgozott fadobozkát, kézírást, esetleg két egymásba fonósó ezüst karkötőt, vagy valamit, ami még szokatlanabbá teszi, és utal valamire (mint például az Evernight sorozat borítóján az ékszerek ahogy megjelennek, emlékezetessé teszi az amúgy unalmas borítót, és utal is valami nagyon fontos dologra). Mondjuk, a szín is egy eléggé nagy utalás. Hogy miért, azt inkább nem árulom el, hátha valaki elolvassa :)
A történetvezetés jó, izgalmas, nem is nagyon találtam olyan bekezdést amit untam volna, valami mindig fontos volt, még akkor is, ha akkor nem annak tűnt. Jó volt, hogy rejtélyes volt, bár voltak idegesítő részek is, mikor én Phoenix első vagy második megjelenésénél már tudtam, hogy nem jó ötlet vele haverkodni, de erre Violet csak a vége felé jött rá, pedig eléggé egyértelmű jelek voltak, főleg Onyx beszámolója után. De mindegy is. A lényeg, hogy nagyon jól lett megjelenítve a vívódás, minden egyes jelenet a helyén volt, nem voltak kitöltő szövegek, minden fontos volt, ha más miatt nem is, a hangulat miatt mindenképp. Tetszett a felépítése, és hogy a szereplők mind egyediek voltak, nem mosódtak össze a karakterek. És különösen tetszett az, ahogyan leírta az angyalok eredetét és a hozzáállásukat ehhez a világhoz. Ebben hozott újat, ami fontos. És a lezárás, ennek a kötetnek a lezárása. Tetszetős volt, részben a nagyjából happy end miatt, és részben, mivel érződik, hogy lesz itt még érdekesség bőven, ha tovább olvasod. Már alig várom, hogy tovább olvashassam. Kíváncsi vagyok, mit hoznak ki ebből.
Még jó volt az is, hogy ilyen árnyalt volt minden. Az egész történet, hogy nem lehetett mindent elsőre teljesen jól kitalálni, és a szereplők karakterei is nagyon ott voltak.
Ott van Violet. Elsőre azt hittem, hogy ő is valami nyavalygós kis tini lány, akivel történt pár kib.ttul rossz dolog, és akkor egész életében csak ezen rágódik. Gondolok itt például az anyja halálára, vagy arra, amit az a hülye tanár majdnem művelt vele. Nem törődött bele a dolgokba. Elfogadta őket, de tett, hogy erősebb legyen, fizikailag legalábbis. És nem vesztette nel teljesen a bizalmát, ami szintén nagyon fontos. Továbbá még annak is örültem, hogy nem játszott hetekig idegösszeroppanósat, miután kiderült Lincoln titka. Kicsit össze volt törve, ami teljesen jogos volt, de nem mászott az ember tőle a falra (mint mondjuk Bellától az Alkonyat-sorozat második részében, ahol hónapokig szinte csak a nyavalygás ment). Amikor kellett, jól döntött (hogy a Grigori tagja lesz), de voltak rossz húzásai is, amiből szerintem később még nagyobb gáz lesz (például a kis khm, rész Phoenix-szel.). Akárhogy is, nem valami nyálas kis főszereplő, aki azt hiszi hogy őt mindig sajnálni kell és mindent elvár másoktól. Van benne erő és akarat, ami nagyon szimpatikussá tette, még a néha idióta dolgai miatt is.
Lincoln túl keveset szerepelt. Bár amit tett, amiket mondott, kedvenc szereplőmmé tették. Titokzatos, de nem csak kiszúrásból, inkább az a védelmező típus, ami minden lánynak jól esne, szerintem legalábbis. És a végén az a vallomása... Kedvenc jelenetemmé lett. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele, hogy megkapja-e a saját kis boldog végezetét. Megérdemelné.
Phoenix is eléggé szimpatikus, főleg, mivel olyan rejtélyes. (és persze nem is néz ki rosszul, bár róla egy kicsit több leírást olvashatunk, mint Lincolnról) Nem mond magáról szinte semmit sem, és szinte kiszámíthatatlan. Jó karakter, és ami a leginkább tetszett benne, az az, hogy bár teljesen gonosznak kellett volna lennie, mégis ott volt az, hogy őszintén szeret valakit, és jót akar neki. Aztán majd kiderül, mi lesz ebből a jóakarásból... És ott volt a másik része, amikor kiderül hogy szemét is tud lenni, de mégsem, mert akkor is segít Violetnek. Sosem lehet kitalálni, pontosan mit érez vagy gondol, és ezért ő is egy nagy kedvencem lett. Bár az egoista humora nem mindig jön be nekem.
Steph eleinte kicsit felszínesnek tűnt, de aztán kiderült, hogy kitartó, ez számomra pozitív csalódás volt. Megkedveltem. remélem, hogy a következő részben is szerepelni fog. Kis színt vitt az egészbe a jelenlétével.
A jelenetek jók, kidolgozottak voltak. Néha kicsit olyanok, mintha egy filmben lettünk volna, ami csak jó. Mindent el tudtam képzelni, és folyamatosan érdekelt valami, ami miatt szinte a kezemhez ragadt. Bár itt inkább most Violet gondjai, gondolatai voltak előtérben, azért a cselekmény ös pörgött rendesen, ami szintén nagyon jó.
És az egész könyvet, talán ezzel a kis rövid idézettel tudnám ismertetni: "Tartsd nyitva a szemed, de ne higgy el mindent, amit mutatnak neked! A képzelet az ő fegyverük, a szabad akarat a miénk."
Hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik szeretik az angyalos történetet., és akik nem riadnak vissza némi újdonságtól. Akik szeretik a vívódást. És akiket érdekel valami nagyon izgalmas könyv. Egy olvasást mindenképp megér - igaz, én már kétszer olvastam el, és még mindig tetszett... :)
Így néz ki, amikor a balkezes megpróbál jobb kézzel rajzolni... :)
Két ihletőm volt: Lana Del Rey - Summertime sadness
Three Days Grace - World So Cold
Szombat reggel Shadow-val elmentünk a Simontornyai sörfesztiválra, amit tavaly kihagytunk. Idén azonban mégis kikíváncsiskodtunk, és nem bántuk meg. :)
Az első napot egy az egyben kihagytuk, mert nem volt olyan, ami érdekelt volna minket. Szombat reggel eléggé korán mentünk, hétre már ott is voltunk a helyszínen, persze ekkor még szinte senki sem volt ott. Ellézengtünk, tízkor kezdődött a kispályás foci, addig vettünk rágcsálnivalót, és benéztünk a könyvtárba.
A Tolnanémedi csapatnak szurkoltunk, mivel Shadow ismeri az összes tagját - kit régebb óta, kit csak azért, mert Ő is ott él -, és vártuk, mi lesz a fejlemény. Jót nevettünk, mikor az egyik tag hangosan megkérdezte a csapattársától: "És mi lesz akkor, ha kiejtünk mindenkit?" Persze ez az önbizalom nem volt hiábavaló, mivel volt olyan csapat, amelyik teljesen szervezetlen volt. És ott voltak az olyan különbségek is, hogy egy huszonéves erőből rúgta a labdát az alig tizenkét éves kissrácnak. Nem voltak korcsoportok, néhány település (ha jól emlékszem, hat volt) indított egy pár fős focicsapatot, és kész. És a Tolnanémediek mindenkit lenyomtak. :) Náluk volt a gólkirály is, aki három óra alatt tizenegy gólt rúgott.
Ahogy megvolt az eredményhirdetés, nem maradt semmi érdekes. Kevés volt a motor (harminc egynehányat láttam, mikor először hátramentem megnézni, mik vannak a Motorfalva felirat mögött), és a beígért programok is eléggé el voltak csúszva. A legtöbben ittak, vagy már eléggé részegek voltak ahhoz, hogy hangosan énekeljenek, mintha még jó hangjuk is lenne... A hőség és az alapjában is hangosan szóló zenéhez ez nagyon hiányzott. Másfél órát vártunk, végül eluntuk, és Shadowéknál kötöttünk ki. Engem érdekeltek a koncertek, mivel arról volt szó, hogy idén nyáron most már tényleg elmegyünk valami koncertre, plusz jól hangzottak a bandák nevei is, kár, hogy egyiket sem ismertük... Így utánuk néztünk, megkerestük őket youtube-on, hátha érdemes lesz visszamenni... Végül arra jutottunk, elég visszamenni a legkésőbbi busszal, mivel csak a Recalling Dreams és The Fleet Street tűnt érdekesnek, a Fate valahogy nem szólt olyan jól felvételen.
Mire visszaértünk, pont a Fate volt a színpadon. Három vagy négy számot hallottunk csak tőlük, de nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy megbánjam, hogy nem mentünk előbb. Az énekesnek kegyetlen jó hangja volt, és kinézetre, mikor először megpillantottam, Alexi Laiho-t juttatta eszembe, amitől egyből szimpatikussá vált. Tetszett, ahogy játszottak, de a legjobb az volt, mikor a "vissza, vissza" kiabálás eléggé gyér volt, az énekes meg megkérdezte: "Milyen Kriszta?" :) Még két számot lejátszottak, aztán elpakoltak. (Mekkora szívás az, hogy nem elég, hogy - ahogy az énekes mondta, nem ihat, mert vezet, és át is kell öltöznie, mert még a gatyáját is teleizzadta -, még nekik is kell elpakolni... Mindegy, végül megoldották.)
Jött a következő zenekar, a Recalling Dreams. Közben megérkezett Shadow két barátja is, illetve az unokatesója, és annak a kislánya. A kislányról annyit kell tudni, hogy eléggé eleven, és nem szokott hallgatni a szép szóra. Szereti, ha foglalkoznak vele, és mindig megoldja, hogy foglalkozzanak vele. Szóval a kétfős csapatunk hat fősre bővült néhány perc alatt, és mire elkezdődött a RD koncert, már a kislánnyal kellett foglalkozni, dobálgatni, ilyesmik... Nem néztek minket hülyének, mikor a Skillet Monster című száma közben járkáltunk körbe-körbe. Persze a TDG Animal I Have Become száma közben is eléggé jó volt tombolás helyett bújj-bújj zöld ágat játszani... Bár, mintha ebből már kissé kinőttünk volna, így, tizennyolc-tizenkilenc éves fejjel :D Mindegy, a lényeg, hogy ez semmit sem vett el a zene minőségéből. Meglepett, hogy egy teljesen átlagosnak tűnő srác miféle hangokat tud kiadni. Fene sem nézte volna ki belőle, hogy mikor felmegy a színpadra, milyeneket üvölt. A felvételek ezt nem is tudják teljesen visszaadni. Mindenesetre jó volt élőben hallani, és külön öröm volt, hogy két kedvenc számomat is játszották. :)
nagyon tetszhetett nekik a koncert...
The Fleet Street is tetszett, de csak eleinte, egy idő után már nem figyeltem rá. Össze-vissza mentünk, íjászkodni is voltunk, elbúcsúztunk a hozzánk csatlakozott négy embertől, és megvártunk még valakit, aki az íjászkodásnál volt - nevezzük őt Adamnek. (És akivel annak idején jártam egy kis ideig, de ez majd egy későbbi jelenetnél lesz fontos)
Mivel már eléggé sikerült inni, pontosabban egy pohár sör is megártott, nem nagyon terveztünk semmit sem. Leültünk, és hallgattuk a következő bandát (Hungarokarma), ami egyáltalán nem tetszett - túl unalmasnak találtuk -, de legalább telt vele az idő.
Közben leültünk az egyik raklapokból készült ülőhelyre, és mellénk ült egy bácsi, aki olyan hatvan-hetven körülinek nézett ki. Nézelődtünk, néztük az embereket. Néha beszéltünk egy kicsit, de nekem nem volt kedvem sokat beszélni, mivel kiabálni kellett, olyan hangos volt a zene, és már fájt a torkom... Kis ideig elvoltam, aztán jött valami jó ritmusú zene, amire elkezdtem rázni a fejem, mint valami őrült. :D A bácsi kérdezett valamit, amit nem hallottam. Shadow közelebb ült, Ő válaszolt, majd a bácsi tőlem is kérdezte, amit szintén nem hallottam. Közelebb hajoltam, elismételte a kérdést, még mindig nem hallottam semmit sem... Még közelebb hajoltam, amikor hallottam, hogy németül megkérdezi, milyen a buli. Lestem, hogy itt még németek is vannak? De nem baj, minden némettudásomat felhasználván elmondtam, hogy igen, jó. Erre kérdezett még valamit németül, mire Shad már eléggé nevetett, majd mondta a bácsinak, hogy tudok magyarul, mire egyből nyelvváltás történt, így már értettem is amit mondott. :) Jól elbeszélgettünk, tízszer elmondta mi a neve, az apja annak idején milyen tisztséget töltött be a termelő szövetkezetben... Végül elment sörért, kivárta a tízperces sort, és mire visszafordult, már elfelejtette, kik mellett ült. Kissé rosszul esett, hogy ilyen felejthetőek vagyunk, de azért kivártuk, mi lesz ebből. A bácsi végigjárta körülbelül az összes asztalt. Pár perc után integettünk, vegyen észre minket, persze hogy elsiklott a tekintete. Végül valaki ránk mutatott, és akkor már mindent tudott. Visszajött, iszogatta a sörét, Adammel eléggé jól elbeszélgetett, eliszogattak, ilyesmik. Végül kitalálta, menjünk el táncolni. Ezzel csak két baj volt: egyik, hogy nem tudunk táncolni, másik, hogy nem is akartunk. Kitaláltam, hogy a Recalling Dreams énekesének akarok gratulálni a koncerthez. Valójában tényleg tetszett a koncert, és el is akartam mondani a srácnak, de ott volt egy másik ok is, mégpedig az, hogy meg akartam lépni már onnan. Adam persze tök jól eltársalgott, plusz a bácsi is figyelt minket. Nem úgy tűnt, hogy el akarnak indulni nélkülünk. De nem jöttek utánunk. Utánunk, mert ittasan olyan bátor vagyok, hogy egyedül nem merek odamenni bárkihez is. :D Magammal rángattam Shadowot is, és elkaptuk a gyereket, az énekest, aki éppen az asztaltársaságához tartott. Elmondtam neki, tetszett a koncert, tök jó volt, mik voltak a kedvenc számaim, ilyesmik... Majd hirtelen ötlettől vezérelve hozzátettem: "Egy bácsi nem hagy minket békén, táncolni akar, de mi nem, kimentenél minket?" Srác (Mint később kiderült, Márk a neve) vigyorgott egyet, majd mondta, kövessük. Megtalálta a bácsit, jól elbeszélgetett vele, pár perc után gondoltam illene bemutatkozni... Kézfogás, név mondás, ilyesmik... Shadow kapott egy speciális kézfogást a sráctól, körülbelül olyasmit, amit azok alkalmaznak, akik régóta haverkodnak már. (Szóval, Shad, itt az ideje, hogy megvalld, mióta is ismeritek egymást? :D) Márk kijelentette, hogy ő most elvisz minket táncolni. Elmentünk a színpad elé, ahol épp az United szólt, és ahol az eléggé részeg emberek álldogáltak. Váltottunk pár szót, megköszöntem a segítséget egy öleléssel, és lehet, hogy szegény srác megszeppent, vagy le is öntötte magát, nem tudom, eléggé sötét volt... Végül távozott, bár szerintem akkor fogadta meg, hogy Simontornyára többé be nem teszi a lábát... :D
Némi punnyadás után Shadow kitalálta, készít Adamről és rólam egy közös képet. Beállított minket, majd kereste a gépén a megfelelő felvételi módot. Amíg a gépen kutakodott, Adam felkapott - valahogy úgy, ahogy a menyasszonyt a küszöb előtt szokás -, hogy majd úgy készüljön rólunk a kép. Értem én, hogy akart egy kissé szokatlan közös képet, de akkor is... Akkor ez egyáltalán nem jutott eszembe, meg nem is akartam én ilyen képet. Plusz jobb szeretek a saját lábamon állni. Ki tudja, lehet, még a végén úgy jött volna ki, hogy olyan részeg vagyok, hogy a saját lábamra se tudok állni, azért kell karban cipelni :D Elkezdtem kapálózni, és sikítani, hogy engedjen már el. Eléggé ficánkoltam ahhoz, hogy ne bírjon megtartani, mire végre letett. Így lett egy egyszerű, egymás mellett álldogálós kép. :)
A következő zenekar, az Accident, még a dobosát is elhagyta... Pontosabban, már kezdték volna a koncertet pár perces késéssel, az egyik bandatag azt hitte, a mellékhelyiségben van a dobosuk, a másik viszont tudta, hogy csak ittas és csajozik. Majdnem elkezdték nélküle a koncertet, de végül valahogy mégis a színpadon kötött ki a srác. Mikor észrevette, hol van, meg akart lépni, de a gitárosuk visszaparancsolta a dobszerkó mögé :D Mégis, milyen az, hogy még a dobos sem akarja a saját zenéjüket hallani?! :D
Unatkoztunk, és végül meg is léptünk. Ekkor már másnap volt, legalábbis a naptár szerint. Számunkra a másnap reggel hétkor indult, mikor felébredtünk.
Tízkor kezdődött a Tolna megyei amatőr erősember bemutató és verseny, amire szintén nagyon kíváncsiak voltunk. Kezdésre persze ott is voltunk, és végignéztük a számokat, illetve én végig fényképeztem, amit csak tudtam, mivel Shad előtt ott volt valami kuka, vagy mi.
Több versenyszám volt: kamionhúzás (kb 9,5t), lengősúly cipelés (200 kg), súly kilökés (80 kg), kőgolyó emelés (100 kg), gumi forgatás (300 kg), és autóemelés (757 kg plusz a fémváz súlya, amit nem mondtak el)
Itt inkább beszéljenek a képek:
A versenyzők.
A kilenc és fél tonnás kamiont 20 méteren kellett elhúzniuk a versenyzőknek. Akit a képen láthattok, nem amatőr versenyző. Két hete megsérült a térde, de még így is két és félszer elhúzta a megadott távon a kamiont.
a legkisebb kamionhúzó :)
egy jól elkapott pillanat. Mintha csak a cipőjén támaszkodna. :)
Külön tetszett az is, hogy a többi, kicsit gyakorlottabb versenyző odament a többihez, egyrészt, hogy elmagyarázzák neki a technikát, másrészt, hogy kiabálásukkal felhergeljék aki éppen küzd, hogy még több erőt bele tudjon adni a dologba. Volt olyan is, hogy valaki nem tudta rendesen végighúzni a kamiont, mert leszakadt a cipője talpa. Egy másik versenyzővel cipőt cseréltek, amíg ismét megpróbálta.
Szintén nem amatőr versenyző bemutatta, hogy egy háromszáz kilós gumit fél kézzel is el lehet forgatni. Csak így, lazán. :)
A simontornyai versenyző, akit reggel hívtak meg. :)
Meglepő volt, hogy minden készülés nélkül derekasan helyt állt.
Egy gitárt is simán el tudnék képzelni a kezébe. Amúgy azért tartja így a fejét, mert ahogy mondták, ha előre hajtja a fejét, akkor könnyen elájulhat.
van ám izomzat :)
Körülbelül öt percig álltak ott ezek a motorok, de olyan jól festettek. :)
És végül az eredményhirdetés. :) Hihetetlen volt látni, hogy olyan emberek, akikből ki sem néznénk, mekkora súlyokat képesek megmozgatni.
Ez a két nap csodálatos volt, még jó, hogy elmentünk, és nem maradtunk ki semmiből sem. Jövőre, ha megrendezik a rendezvényt, akkor természetesen megyünk. :)
