"Tűnj el az életemből..."

Anna csak nézett maga elé. Nem tudta, miért éppen vele történik mindez. Miért nem tudta tartani a száját?! Miért kellett azt mondania Marianne-nek, hogy rossz barát?! Hisz' ő a legjobb barátja. Már több, mint tíz éve.
- Nem úgy gondoltam... - Próbálta menteni a menthetőt. Ha van még menthető. Marianne-re nézve látta, hogy már nincs menthető.
- Na persze... Végül is, csak egy napra hagytam el magam, a maradék három barátomból kettő már nem is válaszol arra, ha megkeresem, ezt elmondom neked, te meg egyből rávágod, hogy azért nem keresnek, mert nem vagyok jó barát. Mit nem lehet ezen komolyan gondolni?! Az ember mindig azt mondja a legkomolyabban, mait először mond! És te is elfelejtettél az elmúlt pár hónapban - Hadarta. Egyre dühösebb lett. Ez látszott kipirult arcán, dühtől remegő kezén, és kék szemeiben.
- De sok volt a dolgom - mondta az igazat Anna. Tényleg túlvállalta magát. Az elmúlt háromnegyed évben, ki se látszott a munkából.  És nem is válaszolt a barátai keresésére. A munkát helyezte minden elé. Még a szülei leé is. Tényleg, mikor látta utoljára a szüleit? És mikor töltött együtt egy délutánt Marianne-val? Talán egy éve. Vagy több...
- Arra azért csak jutott volna időd, hogy felvedd a telefont, ha hívlak! - Jegyezte meg Marianne. Anna igazat adott neki. Utálta magát, maiért a pénzt helyezte minden elé. És az sem sokat segített, hogy csak most ébredt rá. Elgondolkodott, hogy vajon észrevette volna ezt, ha Marianne nem hívja fel rá a figyelmét azzal, hogy ide állít, és a szemébe mondja az igazat? Valószínűleg, nem.
Egyik lábáról a másikra állt.
Rettenetesen szégyellte magát. Sohasem válaszolt Marianne kereséseire, SMS-eire sem. Már hónapok óta... És ez neki fel sem tűnt. Hogy válhatott ilyenné?! Régebben egy napig sem bírta ki társaság nélkül... És tényleg, semmibe sem került volna, felvennie a telefont, mikor hívta, vagy válaszolni az SMS-eire.
De itt nem csak erről volt szó. Észre sem vette, mennyire eltávolodtak egymástól az utóbbi időben. Egyre kevesebbet beszéltek, és egyre kevesebb dolgot tartottak annyira fontosnak, hogy megosszák egymással. Így a beszélgetéseik is egyre rutinosabbak lettek, és ezzel együtt rövidebbek is. Olyan rövidek, mint amikor két idegen beszélget a buszmegállóban. Megkérdezik egymástól, mi újság, hogy vagy, de mindenki kitér a válaszadás elől egy "semmi, minden rendben, jó vagyok"-kal. Ez az elidegenedés legrosszabb fajtája. Mikor pár hónap leforgása alatt a legjobb barátokból idegenek lesznek.
- Igen, jutott volna, de sok volt a munka.
- Persze, mindig csak a munka! Menj a picsába a  munkáddal! - Mondta dühösen. Még sosem látta ennyire dühösnek. Az volt a legrosszabb, hogy semmi egyebet nem tudott felhozni a mentségére, csak a munka mennyiségét...
Marianne keze a dühtől annyira remegett, hogy már a kulcscsomóját is alig bírta megfogni.
- Hát jó. Ha nem érted meg, hogy nekem is dolgoznom kell, méghozzá elég sokat, akkor tűnj el az életemből! - Lökte ki az ajtón Mariannét. Feldühítette. Nem csak az, hogy igaza volt, hanem az, hogy szóvá merte tenni az egyik hibáját. De ki szereti ezt?! Ő biztosan nem.
Nekitámaszkodott az ajtónak, és hallotta, hogy odakint Marianne kocsijának motorja felhördül.
Eszébe jutott, vajon mi lesz vele akkor, ha egyetlen barátnője ezen annyira megsértődik, hogy soha többé nem keresi?!
Kiszaladt, és futott egy darabig a kék autó után, de mikor látta, hogy az autó csúszkálni kezd a havas úton, megtorpant.
Szörnyű félelem kerítette hatalmába.
Marianne autója nekicsapódott egy másiknak, megpördült, majd az árokba csúszott. Ahogy a villanyoszlop még egyet pördített a kocsin, hatalmas, fémes csattanás hallatszott.
Anna odarohant hozzá. Még oda sem ért, de már érezte, ahogy félelme fokozódik, és arcán forró könnyek folynak végig.
Mikor benézett  betört ablakon, Marianne szeme még csillogott. Rozsdavörös haját és világos arcát vér szennyezte, ami a homlokából és a füléből ömlött.
- Nem tudom megmozdítani a lában - suttogta Marianne erőtlenül. Épp hogy hallani lehetett, amit mond.
- Hívok mentőt - vette elő a telefonját Anna, és remegő kézzel tárcsázni kezdett.
Mairanne-re nézett, hogy biztassa egy kicsit, de a lány feje hátra bicsaklott, é a szeme már nem csillogott többé.
- Meghalt - állapította meg szenvtelen hangon egy mentős nem sokkal később.
Anna arcát könnyek borították. Csak nézett maga elé. Nem tudta, miért éppen vele történik mindez. Miért nem tudta tartani a száját?!

ez egy két évvel ezelőtti irományom. bár mostanában aktuálisabbnak érzem mint valaha.