Köszönöm, 2016

Olyan furcsa belegondolni, hogy így elszaladt egy év. Olyan érzés, mintha csak tegnap történt volna az a sok boldogság, pedig azóta már hetek, hónapok teltek el. Éles váltások voltak a szebb és a szürkébb napok között - ugyanakkor minden hónapban örömömet leltem.

Betelefonálós műsor

Valamelyik nap éppen takarítottam, és hogy legyen némi háttérzaj, bekapcsoltam a tévét az egyik csatornára - mindegy volt melyikre, csak hadd beszéljenek, úgysem figyelek rájuk... Eleinte így is volt, de aztán valahogy megakadt a szemem a képernyőn: egy középkorú nő, épp hadonászott, és valami olyasmit próbált elhitetni a kedves nézővel, hogy ő küldi az energiát, csak telefonáljanak be, és fejtsék meg a feladványt.

Ránéztem az összekevert betűkre, és hamar rájöttem, a megfejtés a "nyereményfelvétel" szó. Épp ekkor csörrent meg a telefon, és próbálkoztak valami furcsasággal, ami persze nem a megfejtés volt.

A nő újra összekevertette a betűket - hátha így könnyebb lesz. (Talán véletlenül, talán a stáb és a kedves nézők örömére) Valahogy úgy jött össze a kevertetés, hogy a nyelv szó egyben ott volt.

A következő betelefonáló vígan megfejtette: menyét nyelve elfér. (biztos biológus)

A következő megfejtés: ezer fényéves nyelv (jó gyors)

Majd: elnyelem a fényét (fényevő vagy?)

A következő betelefonáló szerint: reménnyel telve (reménykedett hogy bejön...)

Az utolsó pedig: felvet a nyeremény (nem hinném)

Ez volt az első betelefonálós játék, ami még tetszett is. :) Senkit sem vetett fel a nyeremény, pedig reménnyel teltek, és még azt is megtudtuk, hogy a menyét nyelve elfér.

Szerencsére ez volt 2016-ban az utolsó adásuk (kár, hogy nem az évszázadban volt az utolsó...).

Rossz gyerekek büntetésére, tévéfüggők leszoktatására az ilyen műsorok tökéletesek. :)

Örvény

Az életünk olyan mint egy kis patak - valakié zabolátlan, valakié pedig komótosan csordogál a végzete felé.

Néha kicsit sebesebb az ár, néha pedig lassul - ez így van rendjén.

Azonban mintha a lassulás megijesztene.

Hiányzik a zaj, a heves érzések, a belső lángolás.

Eltűnt az az énem aki tombolni, élvezni akarta az életet. Helyette a testembe költözött valaki, aki csak nyugodtan akarja élni a hétköznapjait.

Már nem az vagyok aki szeretné felkutatni a világ összes szépségét hogy megcsodálhassa őket - beérem az átlagossal.

Nem szeretném megmutatni az embereknek mennyi csodára vagyok képes - csak néhány ember szeretetét szeretném kiérdemelni.

Az alkotás sem hoz már lázba. Ha nekifogok, és írok, azt már csak azért teszem, mert kötelességemnek érzem, hisz ha már lassan hét éve mesélek, nem hagyhatom el azt a tevékenységet, ami rengeteget segített abban, hogy megtaláljam önmagam. Nem érzem azt, hogy magamhoz szeretném ölelni a világot, hogy megmutatnám az embereknek az összes szépséget, és hogy utolsó leheletemig fogok küzdeni a valós értékek mellett.

Olyan ez mint egy örvény. Először csak azt veszed észre, egyre kevesebb dolog dobogtatja meg a szíved. Végül azon kapod magad, hogy hozzád beszélnek, de már nem is érdekel amit mondanak.

Ez lenne hát az, amitől mindig féltem? Hogy felnövök, és rájövök, mi az amiért felesleges küzdenem? Hogy felnőttem, és elvesztettem az álomvilágomat, ami táplálta a lelkemben lévő izzást?

Hová lett az a belső tűz ami eddig hajtott?

Tudom, nem kéne kétségbeesnem emiatt, hiszen mindenkivel előfordul - de az után a heves, végtelen, szertelen érzések közt eltöltött évek után, amiket az elmúlt években átéltem,  olyan ez, mint egy hatalmas lépés vissza. Mintha a legújabb Alfa Romeo-t vezetnéd, majd visszaültetnének egy működésképtelen Trabantba, hogy azzal tégy meg kilométereket. Nem lehetetlen, csak ha  jóhoz vagy szokva, nem érnéd be szívesen az átlagon alulival.

Melyik a jobb? Tele álmokkal és vágyakkal megélni egy életet, tudván, hogy úgysem tudsz mindent átélni amire a szíved vágyik?

Vagy inkább csak leélni egy átlagos életet, átevickélni egyik napból a másikba, próbálni egyenesben tartani a dolgokat álmok, vágyak, és kitörő boldogság nélkül?

Zenei kedvenceim - 2016 ősz

Ahogy az idő hidegebbre fordul, egyre több kedvem támad zenét hallgatni. Éppen ezért ez a lista kicsit hosszabb lesz, mint szokott - és ennél fogva kicsit változatosabb is: a populárisabb rock zenéktől kezdve a kicsit zúzósabb, komorabb zenékig gyakorlatilag mindenfélét hallgattam. Nehéz is lett volna kikötni egy-két stílusnál, mikor naponta több órát hallgattam a jobbnál jobb muzsikákat... :)

Ha a jó az alap...

Gyakran hallom, milyen megkeseredett országban élünk, mennyire pesszimisták az emberek.

Az természetes, hogy a helyzet miatt ilyenek - de mostanában egyre többször tűnik fel, hogy sokan a jót tekintik alapnak, és mivel nincs semmi kiemelkedően jó, tökéletes dolog: tovább mélyül a rosszkedvük, ahonnan szinte nem is szeretnének már kijutni. Mondván, nincs miért - nincs ami feldobja őket.

Azonban ott van még egy "apróság": nem képesek észrevenni a jót. Nem, nem azért, mert nem történik velük semmi, ami jó lehetne - egyszerűen csak megszokták őket. Nem veszik már észre, ha szép az idő. Nem hallják meg, ha valaki örömmel nyilatkozik róluk. Nem értik, miért örül nekik az ember. Nem értékelik, ha valaki szeretik őket. Nem veszik észre, ha valaki szeretettel ér hozzájuk. Nem veszik észre hogy a környezetük, a természet, értük van. Nem látják a csodákat, ami minden nap körülveszi őket. Megszokták már.

Elrohannak az örömök mellett, hajkurásszák a javakat. Olyan dolgok után vágyakoznak, amik nem is szükségesek. Csak azt érzik, van, ami még nincs a birtokukban. Mert birtokolni akarnak.
Azt akarják, valaki elismerje őket - de hogy ezt szinte minden nap megkapják, már nem veszik észre. Nem akarnak megelégedni azzal, amijük, akijük van. Mindig több, több, és még annál is több kell. A jót alapnak veszik, mintha mindig az lenne meg, a többi meg csak ráadás lenne.

Az, hogy a jó dolgok a szerencse, a kitartás, és a szeretet eredménye? Ugyan, minek azt észrevenni? Hiszen ott van, és kész. Megszoktuk már, hogy akik körülöttünk vannak, és igazán szeretnek minket, mindig ott lesznek. Mindig szeretni fognak. Elvárjuk, hogy mindig egyre jobban és jobban szeressenek minket, ha pedig már nem lehet hová fokozni, akkor úgy érezzük, már nem szeret eléggé.

Azt pedig, hogy minden nap minden percében érdekli, mi van velünk, és próbál kedveskedni, észre sem vesszük Vagy ha mégis, akkor sem tudunk neki örülni. Ez egy plusz feladat, valaki szeretetének örülni? Miért lehet az, ha valaki foglalkozik velünk? Ha valaki kíváncsi ránk? Ha valaki örülne annak, ha vele is foglalkoznának?

Miért nem vagyunk képesek észrevenni a minden napi apró örömöket? A reggeli finom, friss levegőt? A gyönyörű növényeket, állatokat, embereket? Miért nem tudunk örülni a kellemes érintéseknek, az együtt töltött boldog pillanatoknak, a kedves szavaknak? Mások sikerének, boldogságának? Vagy egyszerűen csak egy apró virágnak a hidegben? Szinte észre sem vesszük őket...

Azt pedig, hogy mindez egy kiváltság, ahogy az éltünk is az, már fel sem fogjuk - nem, hogy meg is becsüljük.

Tényleg ilyen nehéz lenne meglátni az apróságokat? A szép dolgokat? Az örömteli pillanatokat? Ennyire alap dolog minden, ami jó? Miért nem lehet a rossz alap? Miért nem örülhetünk a jónak? És miért nem vesszük észre a jó dolgokat? Ha pedig már unjuk - miért nem tesszük még jobbá?

Repedt üveggyöngyök világa

Miről szól az életed? Rohanásról és a folytonos elégedetlenségről. Sohasem elég az amid van. Megépült a házad, és nem vagy benne boldog. Új házat vettél, de ez mégsem az amit igazán szerettél volna. Új autód van, de nagyobbra, kényelmesebbre, gyorsabbra vágysz. Megvetted a legdrágább holmikat, de még mindig nem jó az ami van, még többre, még jobbra vágysz. Csak ezekre koncentrálsz. Nem tudsz örülni azoknak, amik körülvesznek, és érted vannak. Nem látod a virágok szépségét, nem hallod az erdő neszeit, nem érzed a levegő illatát, a változásait. Nem örülsz ha valaki szép dolgokat mond neked, ha valaki kimutatja, szeret, és örül annak, hogy vagy neki. Nem látod a boldogságot a mindennapokban, mert csak az lebeg a szemed előtt, mit lehetne még, és a többit bedobod egy dobozba, amit félretolsz - anélkül, hogy jobban megfigyelnéd.

Nem találod magadban az értéket, nem látod az életedben a szépségeket - ezért figyelsz a hamis vágyaidra, melyeket a környezeted ültetett beléd, és melyekre sosem vágytál igazán. Gyűjtöd a tárgyakat, melyeket értékeknek hiszel, pedig csak annyit érnek, mint a repedt üveggyöngyök. Ideig-óráig fontosnak és értékesnek tűnnek, de ha felül tudsz emelkedni a vakságodon látod, ez mégsem az ami igazán fontos, nem igazi érték. Ahogy nem minden az, amit annak láttatnak.

Üveggyöngyökkel telezsúfolt szobában ülsz, ahelyett, hogy kidobálnád őket, és mennél világot látni.

Vágysz arra, hogy megismerd a környezeted? Hogy tudd, melyik növény micsoda és miért van (azon kívül, hogy érted van)? Szeretnéd felkutatni a régi, valós értékeket? Mi van akkor, ha az összes, amit az elmúlt évszázadokban értékként mutattak nekünk, csak aljas hazugság volt? Ha csak az igazi szeretet a valós érték? Be mernéd vállalni, hogy az összes üveggyöngy közül megkeresd a legfényesebbet?

Vagy csak becsuknád a szemed, és gyűjtenéd az összes repedt üveggyöngyöt amit eléd szórnak?