Álombéli

  Tikkasztó hőség telepedett a városra. Az aszfalt felett vibrált a levegő, az emberek igyekeztek árnyékban maradni. Csak egy fiatal pár bandulkolt a folyó partján.

A férfi a vizet nézte. A tovasodródó szemetekben eltűnt álmokat sejtett, a hajók megtört képmásában pedig valami romlottat, valami hazugságot.

  - Nézd, milyen szép madár! - Szólalt meg a nő hirtelen. A férfi összerezzent. Tekintetét az égre emelte, de ott egy szép madár helyett egy tűzcsóvákból álló, perjét maga után hagyó szörnyet látott. Szép szörny volt, nem tagadás - azonban mégis megrettent tőle.

Ez tetszik a nőnek? Talán ő is ilyen borzasztóan szép? Mi van akkor, ha ez a szörnyeteg meghallja őket, és rájuk támad?

  - Menjünk innen - sürgette hát a nőt, aki kezét a homloka elé emelve csodálta a szörnyet. Mikor látta, hogy az tapodtat sem mozdult a kérésére, megragadta a kezét. Annál fogva akarta odébb húzni. Ekkor azonban a furcsa teremtmény feléjük kapta a fejét, és hihetetlen sebességgel repülni kezdett. Feléjük. Hozzájuk.

Meg akarja őket támadni!

  A férfi rémülten kapott a nő után, viszont az egyre csak távolodott. Hiába tűnt úgy, mintha közel lett volna - hosszú karjai ellenére sem tudta elérni őt.

Kétségbeesés lett úrrá rajta. Felé lépett, ekkor a tűzmadár közéjük röppent, mintha csak szét akarná őket választani. Kieresztette rettenetes karmait. A nő felsikoltott, mikor az éles karmok a húsába vájtak.

  A férfi ezt már nem nézhette tétlenül. A madár felé ugrott. Beleragadt a lábaiba, hátha így vissza tudja fogni. Azonban a teremtmény ereje meghaladta az övét. Az új teher nem lassította le. Töretlenül emelkedett az ég felé. Mintha az ember súlya nem is húzná lefelé.

  Az ember azonban itt már nem hitte azt, hogy élve megússza. Vagy ez a szörny ragadja el, vagy a valóságosabbat, a veszélyesebbet választja.

Utóbbi mellett döntött. Elengedte a madár lábát, és szédületes sebességgel zuhanni kezdett.

Mire megrémülhetett volna, már ismét a tűzforró aszfalton volt.

Kép forrása

A szerelmére nézett. A nő karján a karmolásokból vér folyt. Hófehér bőre és rozsdavörös haja még világosabbnak tűnt a bíborvörös életerő mellett.

Talpra állt - a zuhanástól még egy kicsit kótyagos volt -, és felé lépett. Vissza akarta igazítani a hófehér csipkeruhát, melyet az az átkozott szétszaggatott. Be akarta kötözni a sebeit. Meg akarta nyugtatni. Biztonságban akarta tudni.

  Azonban, ahogy a bőrük összeért, mintha csak egy délibábot érintett volna. A selymes bőr elsiklott ujjai között, akár a víz. Ahogy magához húzta volna a nőt - aki furcsa módon semmit sem reagált -, egyre inkább egy téveszmének tűnt minden. Nem, ez nem lehet, ilyen nem létezhet...

  Végül arra eszmélt, egyedül van. A kedvese eltűnt, és a hely egyre forróbb, már-már túlságosan égető...

Zihálni kezdett. Hirtelen felült. A nappali világosság után beletelt néhány másodpercbe, mire a szeme hozzászokott a szoba sötétjéhez. A hűvös levegő felszabadította a képzelt világ nyomása alól. Verejték csurgott végig testén. Beletelt kis időbe, mire a szíve sem zakatolt olyan eszeveszetten.

  Balra nézett. A kedvese ott volt mellette. Csak ekkor érezte azt a szabadságot, amire régóta vágyott. Azt hitte, ez az álom elvette tőle Őt. Ez a lehetőség szinte lehetetlen volt így, ébren. Nem, egy álom nem árthat neki... - gondolta megkönnyebbülten. Magához ölelte a fiatal nőt. A teste most is hűvös volt. És, meglepő módon, ugyanaz a csipkeruha volt rajta, mint abban a furcsa álomban. Ahogy figyelt, már érezte, nem csak a ruha maradt ugyanaz. A bőrére ragacsos, fémes szagú folyadék tapadt. Vér. A nő vére. A karmolásokból...