Zenei kedvenceim - 2016 ősz

Ahogy az idő hidegebbre fordul, egyre több kedvem támad zenét hallgatni. Éppen ezért ez a lista kicsit hosszabb lesz, mint szokott - és ennél fogva kicsit változatosabb is: a populárisabb rock zenéktől kezdve a kicsit zúzósabb, komorabb zenékig gyakorlatilag mindenfélét hallgattam. Nehéz is lett volna kikötni egy-két stílusnál, mikor naponta több órát hallgattam a jobbnál jobb muzsikákat... :)

Ha a jó az alap...

Gyakran hallom, milyen megkeseredett országban élünk, mennyire pesszimisták az emberek.

Az természetes, hogy a helyzet miatt ilyenek - de mostanában egyre többször tűnik fel, hogy sokan a jót tekintik alapnak, és mivel nincs semmi kiemelkedően jó, tökéletes dolog: tovább mélyül a rosszkedvük, ahonnan szinte nem is szeretnének már kijutni. Mondván, nincs miért - nincs ami feldobja őket.

Azonban ott van még egy "apróság": nem képesek észrevenni a jót. Nem, nem azért, mert nem történik velük semmi, ami jó lehetne - egyszerűen csak megszokták őket. Nem veszik már észre, ha szép az idő. Nem hallják meg, ha valaki örömmel nyilatkozik róluk. Nem értik, miért örül nekik az ember. Nem értékelik, ha valaki szeretik őket. Nem veszik észre, ha valaki szeretettel ér hozzájuk. Nem veszik észre hogy a környezetük, a természet, értük van. Nem látják a csodákat, ami minden nap körülveszi őket. Megszokták már.

Elrohannak az örömök mellett, hajkurásszák a javakat. Olyan dolgok után vágyakoznak, amik nem is szükségesek. Csak azt érzik, van, ami még nincs a birtokukban. Mert birtokolni akarnak.
Azt akarják, valaki elismerje őket - de hogy ezt szinte minden nap megkapják, már nem veszik észre. Nem akarnak megelégedni azzal, amijük, akijük van. Mindig több, több, és még annál is több kell. A jót alapnak veszik, mintha mindig az lenne meg, a többi meg csak ráadás lenne.

Az, hogy a jó dolgok a szerencse, a kitartás, és a szeretet eredménye? Ugyan, minek azt észrevenni? Hiszen ott van, és kész. Megszoktuk már, hogy akik körülöttünk vannak, és igazán szeretnek minket, mindig ott lesznek. Mindig szeretni fognak. Elvárjuk, hogy mindig egyre jobban és jobban szeressenek minket, ha pedig már nem lehet hová fokozni, akkor úgy érezzük, már nem szeret eléggé.

Azt pedig, hogy minden nap minden percében érdekli, mi van velünk, és próbál kedveskedni, észre sem vesszük Vagy ha mégis, akkor sem tudunk neki örülni. Ez egy plusz feladat, valaki szeretetének örülni? Miért lehet az, ha valaki foglalkozik velünk? Ha valaki kíváncsi ránk? Ha valaki örülne annak, ha vele is foglalkoznának?

Miért nem vagyunk képesek észrevenni a minden napi apró örömöket? A reggeli finom, friss levegőt? A gyönyörű növényeket, állatokat, embereket? Miért nem tudunk örülni a kellemes érintéseknek, az együtt töltött boldog pillanatoknak, a kedves szavaknak? Mások sikerének, boldogságának? Vagy egyszerűen csak egy apró virágnak a hidegben? Szinte észre sem vesszük őket...

Azt pedig, hogy mindez egy kiváltság, ahogy az éltünk is az, már fel sem fogjuk - nem, hogy meg is becsüljük.

Tényleg ilyen nehéz lenne meglátni az apróságokat? A szép dolgokat? Az örömteli pillanatokat? Ennyire alap dolog minden, ami jó? Miért nem lehet a rossz alap? Miért nem örülhetünk a jónak? És miért nem vesszük észre a jó dolgokat? Ha pedig már unjuk - miért nem tesszük még jobbá?

Repedt üveggyöngyök világa

Miről szól az életed? Rohanásról és a folytonos elégedetlenségről. Sohasem elég az amid van. Megépült a házad, és nem vagy benne boldog. Új házat vettél, de ez mégsem az amit igazán szerettél volna. Új autód van, de nagyobbra, kényelmesebbre, gyorsabbra vágysz. Megvetted a legdrágább holmikat, de még mindig nem jó az ami van, még többre, még jobbra vágysz. Csak ezekre koncentrálsz. Nem tudsz örülni azoknak, amik körülvesznek, és érted vannak. Nem látod a virágok szépségét, nem hallod az erdő neszeit, nem érzed a levegő illatát, a változásait. Nem örülsz ha valaki szép dolgokat mond neked, ha valaki kimutatja, szeret, és örül annak, hogy vagy neki. Nem látod a boldogságot a mindennapokban, mert csak az lebeg a szemed előtt, mit lehetne még, és a többit bedobod egy dobozba, amit félretolsz - anélkül, hogy jobban megfigyelnéd.

Nem találod magadban az értéket, nem látod az életedben a szépségeket - ezért figyelsz a hamis vágyaidra, melyeket a környezeted ültetett beléd, és melyekre sosem vágytál igazán. Gyűjtöd a tárgyakat, melyeket értékeknek hiszel, pedig csak annyit érnek, mint a repedt üveggyöngyök. Ideig-óráig fontosnak és értékesnek tűnnek, de ha felül tudsz emelkedni a vakságodon látod, ez mégsem az ami igazán fontos, nem igazi érték. Ahogy nem minden az, amit annak láttatnak.

Üveggyöngyökkel telezsúfolt szobában ülsz, ahelyett, hogy kidobálnád őket, és mennél világot látni.

Vágysz arra, hogy megismerd a környezeted? Hogy tudd, melyik növény micsoda és miért van (azon kívül, hogy érted van)? Szeretnéd felkutatni a régi, valós értékeket? Mi van akkor, ha az összes, amit az elmúlt évszázadokban értékként mutattak nekünk, csak aljas hazugság volt? Ha csak az igazi szeretet a valós érték? Be mernéd vállalni, hogy az összes üveggyöngy közül megkeresd a legfényesebbet?

Vagy csak becsuknád a szemed, és gyűjtenéd az összes repedt üveggyöngyöt amit eléd szórnak?